Bea weboldala

Ringlispil, romok, magyarok

Horvátországba nem lehet időben indulni. Csak reménykedni lehet, hogy másként gondolkodunk, mint honfitársaink. A reggel 6 például kifejezetten rossz választás. A becsapós az, hogy ez csak akkor derül ki, amikor az ember félálomból eszmélve egy horvát autópálya araszolónak sem mondható kocsisorában találja magát. 

Persze még innen is találhatnánk kiutat - ha lenne nálunk térkép. A GPS-re hagyatkozunk, ami önmagában nem is lenne gond. Két óra araszolás után elérünk az első kihajtóig. Sajnos ez rajtunk kívül más magyarnak is eszébe jut, csak épp pénz tekintetében áll kínosan. Nem tudja kifizetni az autópálya díját. Harmadikok vagyunk a sorban, pillanatokon belül ez lesz a dugó központja a fizetőkapunál. Szerencsétlen alkalmazott kinyitná a másik kaput, ha egy horvát gépkocsivezető nem állná el a többi autó útját, rendőr után kiáltozva. Igazán jól indul a nyaralás. Pedig akkor még nem sejtjük, hogy vár ránk sorompó, nekünk kedvezőtlen rendőri forgalomirányítás és bizony a felhők is gyülekeznek... 

Így lesz az öt és félórás útból tizenegy óra, a dél körüli érkezésből pedig délután öt. Egy esti séta még belefér, Malinska kikötője azonban csalódást okoz. Tömeg, zaj, vásári hangulat. Még ringlispil is van... Az ember alapvetően nem ezt várná, amikor a tengerről álmodozik. 

Tántoríthatalanok vagyunk. Azért is megkeressük, amiért jöttünk. A parti sétány hullámvonalát követve kietlenebb részre érünk. A strand fölé bizarr kísértetként tornyosulnak az elhagyott éttermek, szállodák árnyai. Van benne valami misztikus, ami légypapírként vonzza a körülötte döngicsélő turistákat. Köztük persze engem is.

Többször visszatérek ide, hogy megérthessem a különös objektumok sorsát, melyek végigkísértik a szép, gondozott tengerpartot. Elfogadhatatlan és felfoghatatlan, hogy ezeket a gyönyörű, értékes épületeket a lassú enyészetnek vetik oda. Bár semmi problémám nincs a szállásunkkal - ahol a házinéni még ernyőt is ad, nehogy megázzunk a rövid gyalogúton -, nem bánnám, ha közelebb lehetnék a tengerhez. Mennyivel egyszerűbb lenne beugrani a gépemért a parti bungalow-ba, ha épp fényképezni támad kedvem, ahelyett, hogy kiszámolom: lefelé 22 perc, szorozova kettővel az egyenlő egy meggondolandó sétával, amiben meredek emelkedő van. 

Ami az időjárást illeti, rögtön az első napunkon megérkezik a kitartó délutáni eső. Rossz ómennek gondolom. Egy hete mindenki a horvátországi ítéletidőről beszél. A sors fintora, hogy ez az egyetlen esélyünk a népszerű malinskai strand zavartalan bebarangolására. Csak esernyő, fürdőruha és némi szerencse kell.

Fotózkodom a parton végigkígyózó, kék színű fülkékkel. Vissza nem térő alkalom. A napsütéssel együtt tömegek árasztják el a strandot, megtöltve minden szabad helyet. A fülkék némi biztonságot jelentenek a zsúfoltsággal szemben. Ahol van kitéve cókmók, oda más már nem telepedik be. Mi is így gondoljuk, amikor elfoglajuk az egyiket. Az úszás végeztével azonban szembesülünk vele, hogy egy négyfős magyar család terpeszkedik a kockás plédemtől két centiméterre. A barátságtalan látogatást területvédő magatartással viszonozom, így a fülke védettségét rövid idő múlva ismét élvezhetjük. A nyugalom viszont oda.

Ez a negatív tapasztalat arra ösztökél, hogy kalandozzunk másfelé is. Irány Njivice, a szomszéd város! Hasonló partszakasz, akár gyalogosan is megközelíthető. A kezdeti élmények pozitívak. Nem kell fizetni a parkolásért, a strand közvetlen a parkoló mellett és a zuhany is ingyen van (mindenhol máshol, ahol járunk, 1 Kuna). Tömeg persze itt is, és a tapasztalat szerint tengeri sünökből is legalább eggyel több van, mint kellene. Njivice innentől tiltólistára kerül a süntámadás miatt, de attól még szép hely.

A negyedik napunk a csavargásé. Bebarangoljuk Krk szigetének dél-nyugati részét. Ad hoc jelleggel indulunk el Poratba, ami akkora csalódást jelent, hogy innentől inkább az útikönyv instrukcióit követem. Krk városát célozzuk tehát, s jó érzékkel sikerül kényelmes parkolót találni a kikötőben. Másfél órát szánunk a városra, s ez elegendőnek is bizonyul. Az óváros nem olyan nagy, de bájos, szerethető és azt hiszem, izgalmasnak is nevezhető. Persze magyar szót jócskán hallunk itt is. Turisztikai szempontból azt mondhatom: Ez jó, mert honfitársaink szeretik Horvátországot és ezt a szigetet. Ugyanakkor nagyban csökkentik azt az érzetet, hogy tényleg külföldön járunk.

Krk városát elhagyva két választás áll előttünk, mindkettő zsákutcába torkollik. Baskába készülünk, mert annak szépségéről mindenki ódákat zeng. Ugyanakkor érdeklődünk Stara Baska iránt is, amerre az útikönyv panorámautat jelöl. Kissé aggódom az első faluba tett csalinkázásra gondolva, de Punatot elhagyva, néhány felfelé nyúló kanyar után olyan látvány tárul elénk, ami minden rossz gondolatot feledtet. 

Itt meg kell állni! Nem haladhatunk tovább anélkül, hogy néma áhítattal hódolnánk a természet szépségének. A kacskaringós út mentén valami csillog: Kilométeres kocsisor parkol a sziklafal tövében. A mélyben széles, hívogató, fehér tengerpart. Megfejthetetlen, hol és miként jutottak le oda a strandolók. Egy azonban biztos. Igen veszélyes lesz a közlekedés visszairányba, rákényszerülve arra, hogy beláthatatlan kanyarban, záróvonalat átlépve előzzünk.

Minket is vonzana a lenti Éden, de a parkolás rizikós, kőomlások lehetnek, így inkább továbbhaladunk, át a szűkre szabott Stara Baskán, ahol két kocsi találkozása már problémát jelent a másra tervezett, keskeny utcákon. Mintha a világ végén járnánk. Hol vagyunk? Vége az útnak, mégis rengeteg kocsi parkol a zsákutcával jelölt hegy aljában. Egy apró strand bújik meg a kavicsos út végén. Meglepetésemre komfortos a környezet. Van wc (még papír is), a parton pedig büfé üzemel. A víz hideg, a szél erős és még kalandvágy is van bennünk jócskán, így két úszás után elindulunk aznapi végállomásunkra, Baskára. Ez az út is vadregényes. A környezet elbűvölő. A tengerpartot hegyek övezik, különös rajzolattal. Mintha havasak lennének. De nem azok. Baska strandja hirtelen bukkan elénk, ahogy gyalogosan sétálunk a főúton. Az autót az egyetlen ingyenes parkolóban hagytuk, egy közért előtt, de látva, hogy az ódák igazak voltak, inkább átállunk a közelebbi, fizetős helyre.

A víz kellemesen hullámos, a part széles, aprókavicsos. Nem mélyül vadul, lehet benne úszni. Csak az a tömeg... Még így is, hogy már elmúlt 5 óra... Nem gond. A vízben van elég hely, a parton pedig egyelőre elég annyi, ahova egy összehajtott törülközőt le lehet tenni. Itt biztos nem fogok olvasni. A hely varázsát próbálom magamba szívni minden érzékszervemmel. 

Nehéz szívvel hagyom ott ezt a várost. Még bőven lenne mit felfedezni, hiszen még csak most jön a naplemente ideje. A ráció azonban erősebb. A szerepentinen jobb túljutni világosban és a boltok nyitva tartása is korlátozott.

Két nappal később Rab-szigetre már abszolút felkészülten kirándulunk. Előre megnézzük a komp menetrendjét és kiszámoljuk az árakat. Úgy döntünk, a kikötőben hagyjuk az autót, hiszen a homokos strand, ami miatt megyünk, gyalog is elérhető. Már egy órával előbb a kikötőben vagyunk, hogy biztosan kapjunk jegyet. A vásárlás gördülékenyen megy. Legnagyobb meglepetésemre itt még az angolt is értik. Eddigi tapasztalataim alapján vagy németül vagy horvátul beszéltek hozzám, s ettől igen elveszettnek éreztem magam.

Most bőven van idő mindenre. Nézelődünk, várakozunk, majd másfél órát töltünk a komphajón, ami nem annyira dizájnos, mint a Cres szigetére közlekedők, de a célnak megfelel. A legnagyobb hőségben utazunk a nyitott fedélzeten. Ennek meg is lesz az eredménye. Most azonban más köt le. Körülbelül öt óránk marad Loparra. Az utolsó komp, amit el kell érnünk, fél 7-kor indul Valbiska felé. A hajóról leszállva a hagyományos módszerrel próbálkozom, hogy információhoz jussak. Kérdezek. Hiába. Azután találok egy térképet. Mázli. Benne a megfejtés. Nagyjából félóra gyaloglással elérhető a homokos strand. Megpihennénk a célhoz érve, de árnyék gyakorlatilag nincsen. Illetve fizetett árnyék, vagyis napernyő lenne, de nem vesszük igénybe. A magyarok aránya itt a legmagasabb. Egy kicsit olyan mintha a Balaton déli partján lennénk, csak más a díszlet. 

Hosszú gyaloglás kezdődik a kitartóan vádlinyaldosó vízben. Tartja magát sokáig a derékmagasság is, majd következik egy rövidebb szakasz, ahol már úszni is lehet. Akár a közeli szigetre is. De minek? Ott is tömeg van. A felfedezés varázsát már elvették mások, fényképezővel meg maximum úgy juthatok át, ha vízibiciklit bérelek. Néhány tempó úszás után már fordulok is, majd gyakorlatilag szárazon érek partot. Mármint ami a bőrömet illeti. 

A parti éttermek zsúfoltak. Mivel itt a dohányosokat nem tiltják ki az étkezdékből, hazánkfiai vígan pöfékelnek, körítésül az ebédünkhöz. Minket ez motiválna a sietésre, de az étel lassan készül, kénytelenek vagyunk tűrni. Hiába a magyar nyelvű étlap, honfitársaink viselkedése nem erősít abban, hogy ezt a szép, ámde túlzsúfolt helyet a jövőben ismét felkeressem. 

Az idő nagy részét felemészti az étek utáni hajsza. Csak egy mártózásra marad idő. Mivel a víz elég sekély, megtehetjük, hogy mindketten bevetjük magunkat a habokba, felváltva magunkkal hurcolva zacskóba göngyölt értékeinket. A komp indulása miatt szoros menetrendet tartunk. Még a telefonom ébresztőjét is beállítom, nehogy lemaradjunk. Azt hiszem, páran furán nézhetnek rám, amiért még az Adriai-tengerben sem nélkülözhetem a mobiltelefonomat. 

A kompot elérjük. Igaz, elég tempósan kell haladnunk, amit nehezít a járda hiánya és a beláthatatlan kanyarokban felgyülemlő, békésen andalgó turisták jelenléte. Felöltözni már nincs idő. A menetszélre bízom a szárításomat. Minden másra lesz idő a hajón is.

A pontosan tartott menetrend szerint este nyolcra érünk Valbiskára. Kikötéskor még gyönyörködünk a naplementében, majd a Plodine bolt felé vesszük az irányt, ahol beszerezzük megszokott zsákmányunkat, a tengeri halat és a rántott csirkét.

Innentől már a pihenésé a főszerep. Bár még van egy vágyott városom. Nem mehetünk el úgy, hogy nem láttuk Vrbniket. Az utolsó nap tehát a keleti parté. A krki híd felé már reggel araszoló kocsisor megerősít abban, hogy nincs hová sietnünk. A gördülékenyebb hazatérésre gondolva, amúgy is a késő délutáni indulásra szavaztunk. 

A szokott irányban haladunk Krk, illetve Vrh felé, hogy elérjük Vrbniket. Ebben a pillanatban úgy tűnik, mindegy, csak kimondhatatlan legyen a település neve. Gondban lennék, ha útbaigazítást kéne kérnem. De nem kell. Problémamentesen érkezünk a városkába, természetesen ismét a legjobb parkolóba. Alattunk a meseszép, sziklás tengerpart. A magasból fürdőzők ugrálnak a kristálytiszta vízbe.

Nekünk azonban még feladatunk van. A zavartalan strandoláshoz fel kell váltani parkolásra szánt pénzünket. És a várost is célszerűbb most körbejárni. Meg is tesszük. Tekergünk a kicsi, vidám óváros kesze-kusza sikátoraiban, melyek helyenként egy-egy család ajtajához vezetnek oda. A legszűkebb utca legkeskenyebb része 43 centiméter. Szerencsére fel sem merül a kérdés, hogy átférek-e rajta. Naná! Még fénykép is van róla. 

A piszkos anyagiak rendezése után (aprópénz), a parkoló melletti erdőben magunkhoz vesszük madárlátta jégkrémünket és a lehető legszebb környezetben fogyasztjuk el.

Az ösvény túlvégén rejtetten megbújó fürdőhely van. Sajnos az időnk korlátozott, így nincs módunk felderíteni. A kiépített partszakaszt választjuk. Bevesszük magunkat a barlangba, ami közvetlen a tenger mellett szolgáltatja a hűsítő árnyékot. A lábunkat már kissé igénybe vette a köveken járkálás, s önmagában a pléd sem véd a kemény talaj ellen. Persze, mehetnénk a betonozott részre is, de jobb a hűsítő árnyékban, vízközelben. Élvezem az ittlétet. Nincs tömeg, van viszont vízi barlang, amit úszás közben fedezek fel. Naná, hogy megnézem! Figyelem a sziklaugrókat, ringatózom, s nem unatkozom a parton sem. Rákokat fotózok és beszélgetek két székesfehérvári fiúval. Úti tapasztalatokat cserélünk. Talán ez ösztökél arra, hogy a tervezettnél kicsit előbb induljunk el hazafelé. A lényeg, hogy a szigetről jussunk ki mielőbb, mert ha már ott beleragadunk a dugóba, az sok energiát felemészt. 

Délután már magunk mögött hagyjuk nyaralásunk helyszínét. Pazar látképpel búcsúzik tőlünk Krk. Az autópálya még járható, időben vagyunk. Zágráb előtt andalgunk kicsit a félórás dugóval, ami kikerülhető lett volna. Örülünk, hogy ennyivel megússzuk. Korai volt. Az ég már egy órája villámokat hány, de a vihar hazai földön csap le ránk. Éjjel fél 12-kor az M7-en araszolunk a kocsisorban. Az özönvíz Nagykanizsától Balatonlelléig nehezíti a haladást, miközben az északi parton nyoma sincs a rosszidőnek. Az orrunk hegyéig alig látunk. A hidak alatt elakadt kocsik. Nem mernek továbbmenni. Mindenki óvatos. Azután mintha egy jelenet vége következne, vagy mintha Lellénél más dimenzióba lépnénk. Esőnek nyoma sincs. Az út száraz, a csillagok ragyognak a tiszta égbolton, amin a majdnem teli hold vigyorog kerek képével. Több meglepetés már nem vár ránk, hacsak az nem számít, hogy az összes gyorsétkezde tele, mindenki az utcán van. De ez önmagában egyáltalán nem különös. Nyár van, másnap telihold és magyarok...

                                                                                                           2014

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat