Szoba koncerttel
Hajnali hegyek látványára nyitogatom álmos szemeimet. A kocsiban már csend, nem zakatol a Moby Dick zenéje, ami álomba ringatott.
Legutóbbi, hosszított horvátországi utazásunkból okulva, éjszaka indulunk útnak. Az utazás ezen módja tényleg gyorsabb, de legalább annyira fárasztó.
Reggel nyolcra már a Dubrovnik alatt megbúvó Mliniben vagyunk. Bájos kisváros, csöpp központtal, ami egy kápolnából, egy malomkerékből, egy óriási fából és egy templomból áll. A hely adottságait jócskán kihasználva apróbb és nagyobb szállodák sorakoznak a vízparton. Egymás mellett új és régi. De azért a hagyományos van túlsúlyban. Mi egy villában lakunk ezen a héten, egy kedves, bohém tulajdonospárnál. A szálláshoz vezető út egy kőétterem és terasza között vezet át. Valahányszor erre járunk - főként a délutáni és az esti időszakban - keresztezi utunkat egy-egy fürgelábú pincér vagy egy tucat bámész turista. A haladást lassúvá és megfontolttá teszi az is, hogy az óváros korlátozott parkolási lehetőségeinek fittyet hányva, az út mentén, a tiltótábla mögött sorakoznak a gépjárművek. Úgy tűnik ebben az országban ez elfogadott.
Fix parkolóhelyünk van. Egy ideig nem erőltetjük az autózást. Közlekedési variációnak marad tehát a hajó és a busz. De most a gyaloglás az ideális. Pihenten, új látnivalókra éhesen indulunk közel félórás sétánkra, a srebrenói csipkézett partszakaszon át Kupari strandjára, a búslakodó, háborús áldozatokhoz, vagyis az árván maradt, pusztuló szállodákhoz. De ja vu érzésem támad. Mintha Malinskán járnék. Úgy tűnik, most már minden horvátországi utunkhoz kapcsolhatunk egy katasztrófatúrát is. A csodás, festményre illő öböl körül komoran magasodnak az elhagyott épületek. Az ágyú cincálta sérüléseket szemlélve érzem csontjaimban a háború szörnyűségeit, a mulandóságot. Merengeni nem sok idő marad. Kíváncsi romjárók bukkanak fel a - helyenként igen veszélyes - leszakadt födémű épületek ablakaiban, tetején.Tiltótábla sehol nincs, így mindenki magáénak érzi az egykor jobb időket látott hoteleket.
Dubrovniki kiruccanásunkról hallva a háziak határozottan kijelentetik, ők semmi pénzért nem mennének oda júliusban és augusztusban. Ha minket ettől nem lehet eltántorítani, akkor viszont hajóval közelítsünk, mert a látvány páratlan, és délután, mert akkor talán kevesebb a látogató. Ami a hajózást illeti, tényleg igazuk van. A tömeg tekintetében kevésbé. Délután négykor, rekkenő hőségben, felkészületlenül érkezünk az egykori Ragúza kikötőjébe. Mindenki ész nélkül fényképez. Mi is készítünk néhány kötelező turistás fotót, de a személyes tér már most sem érvényesül. (Lásd a képen!)
Tanácstalanul lapozgatok az útikönyvekben. Kettő is van nálam. Már rég el kellett volna olvasni. Nincs más hátra, rögtönzök. Eredeti tervem szerint: Átnyargalunk a Stradunon, Dubrovnik főutcáján, megnézzük a felvonóról a kilátást, aztán felmászunk a "falra". Addigra talán kevesebb ember lesz a városban. A tökéletes koncepció kapkodásba vált, mikor szembesülök vele, hogy ez az "átnyargalunk" háromnegyed óráig tart. Igaz, ez részben az útkeresésnek és a templomlátogatásnak köszönhető, de tény, hogy szerepet játszik a sodródás is. A kisebb tömegből a nagyobba vagy legalábbis a hasonlóba kerülünk, amint felküzdjük magunkat a várfal lépcsőin. Araszolunk, kerülgetünk, fotózunk. A látvány lélegzetelállító lenne, ha legalább annyi időnk akadna. De már minket is kerülnek, beszélnek, zsúfolódnak mögöttünk.
Egy pillantás és egy fénykép, amit a falhoz préselődő házfalakra és a mélybe sodort kalapokra szánok, de már ott az újabb látványosság, az erőd és a tenger, a várfal mellett húzódó apró lakások, a menő apartmanok, amikből tökéletes a kilátás a tengerre és még jobb a falról a szobába, ahonnan megannyi érdeklődő szem kutatja titkainkat.
Dubrovnik folyamatos mozgásban van. Látunk hajós esküvőt, utcai koncertet és egy apró kosárlabdapályát a magasban. De addigra már nagyon fáradtak és nyűgösek vagyunk. Csak arra vágyunk, hogy lekerüljünk a fal tetejéről. Odalent, a városkapun kívül, a "három márványfej" figyelő szemei alatt, a közlekedés rákfenéjével szembesülünk. Ha a dugók és az egyénien alkalmazott közlekedési szabályok miatt nem zártuk volna ki az autós közlekedést, akkor most érzékenyen érintene, hogy az óváros környékén a parkolás reggel hattól hajnali kettőig fizetős, 40 kuna óránként (1 kuna = 42 forint). A busz ugyan olcsóbb, de az állóhelyért küzdeni kell.
Sajnos a felvonónál is hasonló a helyzet. Le kell mondanunk erről a programpontról, különben nem érjük el a hajót. Este hét óra már elmúlt, a múzeumok talán bezártak, de ha mégsem, jelen állapotban nem tudnának becsalogatni kapuikon. A helyzeten csak tovább ront, hogy elérjük ugyan a "vízibuszt", de annyian vannak rajta, hogy nekünk már nem jut hely. Félóra várakozás a kikötőben. Nem moccanunk, pedig csábítóak a kigyúló fények. Ha a következő hajót is elmulasztjuk, már csak éjfélre érünk haza. A járat késve ugyan, de jön. Meglepően kevesen utazunk rajta.
Fázom. Feltámadt a szél, s a Mlini felé vezető úton meleget nem kapunk, csak hideget, azt is víz formájában. Mire a kikötőbe érünk, a hajam és a ruhám is vizes. Kilenc óra körül jár. A villában készülődik valami. Hamarosan kellemes férfihang csendül, gitárkísérettel. Illik az este békéjéhez, de nekünk még nincs nyugovásunk. A srebrenói étkezdék felé vesszük az irányt, s a meglepetés csak másnap ér, mikor feledezem egy utcai plakáton, hogy a rejtélyes énekes a mi házigazdánk. Erről az előadásról lemaradtunk ugyan, de hamarosan újra hallhatjuk. Mlini ünnepén az első sorból figyeljük színpadi fellépését, amit ő másnap hálás szerénységgel köszön meg.
Időbe telik kiheverni a nagyváros okozta csalódást. Leginkább strandolással orvoslom, kedvenc pihenőhelyemen, a két szikla között (lásd a képen balra), ahonnan belátom az öblöt. A víz viszonylag hideg - nemhiába ez a leghidegebb augusztus -, de kellemesen esik az úszás, sünök nincsenek és a sziklákra is fel lehet mászni. Késő délután felderítjük a Soline felé eső irányt is. Mlini egy teljesen más arcát ismerjük meg. Vízre néző, elszórt apartmanok nőnek ki a földből, osztatlan tengeri kilátással és a vele járó morajlással. Melletük egy magas, elegáns, kényelmes hotel. Az út, mely tetejük fölött kanyarog, ketté válik a sziklatetőn. A jártnak tűnő helyett a kalandost választjuk, követve a nudisták nyomát. A táj egyre vadregényesebb. Nudisták tényleg vannak, elszórtan, de nem zavarjuk köreiket. Találunk egy romos házat, s annak lépcsőjéről követjük a naplementét.
Cavtatba busszal megyünk át. Felkapaszkodunk a villa mellől induló, magasra nyúló lépcsősoron, mely egyenesen a megállóba vezet. Épp időben. A busz már érkezik is. Mintha tíz perccel előbb jött volna... Sebaj, a lényeg, hogy elértük. Olcsóbb, mint hajózni, élményben is más, kaptatni is kell hozzá, de mindenképp érdemes kipróbálni. Körülbelül húsz perc alatt értünk át az apró kikötőbe, majd innen gyalog indultunk tovább a parti sétányon. Több kilométer csodaszép ösvényen tekergés után érjük el Cavtat városát. Az első, ami szemünk elé kerül, Kupari szomorú hotelcsontvázai, majd egy következő kanyarnál felbukkan Dubrovnik távoli látképe.
Ha Mlini bájos, kedves hely, akkor most mit mondhatnék? Egyik bámulatból a másikba esem. Minden porcikáját szeretem Cavtatnak. A sétányát, ami végig fürdőzhető (s mivel elég hosszú, a tömeg is eloszlik), kedves kis utcáit a magasfalú dalmát házikókkal, egyedi házszámait, apró templomát, árkádos strandját. Élvezhető a tér, nem áradnak a tömegek, nincs sorállás a boltban. És itt van a világ egyik legszebb panorámájú temetője. Bár ez így elég morbidnak hangzik.
Ha már benne vagyunk a gyaloglásban, egy frissítő mártózás után bejárjuk a másik félszigetet is, mely a város bal oldalából nyúlik ki. Ha lehet még fokozni a látnivalók szépségét, akkor most ez történik. Minden egyes kanyarulatnál újabb és újabb sziget bukkan elénk (összesen három), s mutatja eddig rejtett titkait.
Hazafelé már hajóval megyünk. A várakozási idő alatt megtaláljuk a rövidebb utat a buszállomáshoz. Egy átjárón mindössze öt perc alatt jutunk el Cavtatból érkezési helyünkhöz. Egyáltalán nem bánom a délelőtti hosszú sétát. A természet a kitartó gyaloglásért bőven kárpótolt szépségekkel. A rövidebb útvonal ismerete is jól jön. Például este, amikor visszatérünk itt felejtett fürdőruhámért. Meglepő, de ott találom, ahol hagytam. Ittlétünk jó ürügy arra, hogy belekóstojunk az éjszakai város hangulatába, s élvezzük Mlini és Dubrovnik esti fényeit, s a köztük jelentőségteljesen sötétlő kupari romok zordságát. A hely varázsát mutatja, hogy Cavtatba többször visszatérünk a nyaralás alatt.
Már csak egy kívánságom marad. Kolocepet szeretném látni. Elvágyódom a tömegből, a háborítatlan magányba. Kolocep az Elafiti-szigetek legkisebb lakott tagja. Mindössze két falucskával bír, Donje Celoval és Gornje Celoval. Nehézkesen indul az utunk, így igazán csak akkor nyugszom meg, mikor a jeggyel kezemben a fedélzetre lépek. A komp Gruz kikötőjéből indul, napi négy alkalommal. Mi a kora délutáni járatot választjuk. Ismeretlen szigetecskék mutogatják felénk bizalmas romjaikat, majd félóra hajózás után célegyenesbe fordulunk, s kikötünk az általunk választott szigeten. Vagyis egy hölgy köt ki minket. Ritka látvány.
Toronyiránt indulunk. Úgy a jó. Kedves utcácskák, egy árus, akinél kiwi lekvárt is kapni, egy torony, ami láthatólag csak kívülről tekinthető meg, így funkciója rejtély marad számunkra. Hamarosan megtalálom az iskolát is.
A lépcsőjén gyerekek játszanak. Valószínűleg a gondnok családja. Bár az épület innen nézve elég aprónak látszik. Az út tovább kanyarog, több leágazással csalogat. Tapintható a csend. Csak időnként tűnik fel egy-egy turista vagy helyi lakos. Utóbbiak udvariasan köszöntenek, s folytatják útjukat. Elkanyargunk egy kis temető mellett, le Gornje Celo központjáig, ami tényleg néhány házikóból áll. Kis templom, motor és telefonfülke. A templomba mindössze négyen férnek. Előtte neon Jézus születik. Ez furcsa kombináció, de biztos működik.
Az út folyamatosan lefelé halad a parányi kikötőig, ahol a strand is van. Bevetem magam a vízbe. Először csak próbálgatom a homokos partszakaszt, majd fellelkesülve azon, hogy nyár van, zavartalan fürdőzés, már a kikötő faláról ugrálok a több méter mély vízbe, az apró halrajok közé. Nagyon élvezem. Mintha egy medencényi saját tengerem lenne.
Bár a strandon fürdőznek néhányan, körülöttem egy lélek sincs. És ezt lehet még fokozni. Ha elég elszántak vagyunk, s megküzdünk a meredekkel, a köves úttal, a nehezen járhatóval, olyan homokos partszakaszokra juthatunk, ahol tényleg nem találkozunk senki emberfiával. Ezeket az eldugott öblöket követi a természet vadromantikája, a szaggatott, zord sziklás perem, mely a világítótornyot is tartja.
A sétám sajnos idáig vezet. A rendelkezésre álló négy óra kevésnek bizonyul, mivel az utolsó hajót el kell érni. Fel sem tűnt, hogy egy órát gyalogoltam. Vágytam volna rá, hogy a sziget felfedje előttem többi arcát is, de ez egy másik alkalomra marad. Ide feltétlen vissza kell térni.
Kolocep káprázatos naplementével búcsúzik tőlünk, én pedig a cipőmtől, mely nem bírta az út viszontagságait. Nem árulom el, miért döntöttem a szandál mellett, annak ellenére, hogy tudom, gyilkos környék ez számára. Aki ismeri a cipővásárlási szokásaimat, az úgyis rájön.
Vörös-színes égbolt alatt érkezünk a kikötőbe. Ezt az emléket viszem magammal a hosszú hazaútra.
2016