Bea weboldala

Nizza szeletek sütve

avagy csavargás a Francia Riviérán

Nem indult jól ez az út. Nem ezt szerettem volna és főként nem így. Február óta szerveztem - igazából másik hármat -, annak függvényében, hogy változott a hozzáállás és a rendelkezésre álló pénz. Ajándék volt anyukám 70. születésnapjára, de a szervezésben nem volt köszönet, s végül egy olyan útra esett a választás, ami szép volt ugyan, de aránytalanul drága. A kritikus szemléletet némiképp igazolja, hogy Írországról kellett lemondanunk a  napi többszáz kilométeres buszozásért cserébe.

Pontos hajnali időzítés. A busszal egyszerre érkezem a megbeszélt helyre. Indulhat a hosszú, monoton utazás, a szokott, háromórás pihenőkkel. Sopronban épp csak véget ért a VOLT Fesztivál, a fűben még ott hevernek nyomai, a szanaszét hajigált fiatalok. Ugyanez a látvány fogad első és egyetlen megállóhelyünkön, Padovában is. Végigrohanunk a negyvennyolc szobor között, megtekintjük Szent Antal nyelőcsövét és fogait, ami elég bizarr látvány, különösen egy templomban. Loholunk az óvároson keresztül. Az egyetem, a magyar vonatkozások, a szégyenkő mind-mind úgy suhan el mellettünk, mintha csak képeslapot nézegetnénk. Látjuk, de nincs időnk átélni. 

Másnap ismét a buszozásé a főszerep, de már több megállónk is van. Az első francia kisváros, amit van szerencsénk megtekinteni, Eze (ejtsd: Ez). Neve sok szóviccre ad alkalmat, amit még véletlenül sem hagynánk ki. Lélegzetelállító szépség, szűk utcácskákkal, apró kávézókkal, tetején botanikus kerttel, kilátással a Földközi-tengerre. Félóránk van, hogy ezt a csodát magunkba szívhassuk. Nem elég. Feszített a tempó, különösen, amikor a ráérős turistatömegeket próbáljuk kerülgetni, persze sikertelenül.

Mindez csak bevezető a nizzai nagy rohanáshoz. A Fesztivál tér itt is aktív. Opera, tengerpart, gyors lábáztatás a kavicsos parton (szigorúan két perc), majd nyargalás tovább. Éppen csak egy pillantást vetünk a toronyugró fiatalokra, akik - velünk ellentétben - láthatóan élvezik a vizet és a pihenést. Alkalmunk sincs megismételni a rosszul sikerült tengerparti képet (csukott szem effektus). Már a piac romajai közt vonulunk. Szerteszét dobált újságpapírok közt egy árván maradt mackó. Az idegenvezető elkódorgott utasokra vadászik, míg mi az embernyi virágcserepek tövében várunk a rekkenő hőségben. Félóra szabadidőt kapunk. Éppen csak elég, hogy oda-vissza megjárjam vágyott fotótémámat, a könyvtárat, ami számomra fontos, de csak a busz bal oldalán ülőknek volt lehetősége fényképezni.

Az utazás ételkóstolóra emlékeztet. Mindent megízlelhetünk, de semmivel nem lakhatunk jól. Ez a tendencia folytatódik a további napokban is.

Cannes főutcájában lakunk, közel a tengerparthoz. Általában hatkor kelülnk, hétkor reggelizünk, nyolckor indulunk és este nyolc körül érünk haza. A fürdés már nem esne jól a másfél órás vacsora után, de egy séta még belefér. A parti sétányon már gyémánt színben csillognak a kivilágított pálmafák, mellettük luxushotelek és neves üzletek sorakoznak. Nyüzsgő éjszakai élet. A Fesztiválpalota vörös szőnyegén készülnek a családi fotók. A casino előtt ott parkol az elmaradhatatlan Ferrari, s már a jachtok is megtértek a kikötőbe. A fedélzeten nincs pihenés. Hajótakarítás, baráti vacsora, üzleti telefonok intézése. Az egyiken még horgásznak is a hajó körül megvilágított vízben. Néhány úszóotthonnal arrébb, a privát tábla mellett kint van a kaputelefon is. Kiváncsiskodóknak tilos! Nem vagyok elégedetlen az életemmel, de a két-három szintes jachtokat elnézve most igen kicsinek érzem magam.

A busznak nincs lehetősége bejönni a hotelhez, ezzel minden utazásunknál számolni kell. Kihurcolkodunk motyóinkkal a forgalmas csomópontba, s irány Monaco, a milliomosok világa. 

Megváltjuk jegyünket az elvarázsolt világba. Ha Cannes csillogónak tűnt számunkra, akkor itt minden szemkápráztató. Az aprócska hercegség igyekszik kihasználni minden talpalatnyi helyet. Stílusos régi házak mellett üvegpaloták törnek az égbe. Bonyolult útrendszer tekereg a tengerpart felé. A kezdeti araszolásnak köszönhetően vethetünk egy pillantást a magasban trónoló, egzotikus botatnikus kertre, mely alatt apró cseppkőbarlang van (a programba nem fér bele), és a kerítés rácsait egyenként tisztogató munkásra. Micsoda pedantéria! De nincs min csodálkozni. Hiszen itt csak az kaphat állampolgárságot, aki megfelelő anyagi háttérrel rendelkezik. Az érdekházasság nem vezet eredményre, a jóba beleszületni sem egyszerű, az állam szigorú ésszerűséggel védi jólétét. 

Egy parkolóházba kanyarodunk, ahonnan mozgólépcsőn és liften sietünk fel az Oceanográfiai Múzeum elé. Húsz percet ácsorgunk céltalanul. Az idegenvezető ma nincs a legjobb formájában. Szétfolyó idő, szétszabdalt programok, változtatások. Végigrohanunk a kedves kis dómon, ahová Grace Kelly színésznőt és férjét, Rainier Grimaldi herceget temették, majd irány a palota. Ide sem megyünk be, mert "sokan vannak". Kétes szabadprogram. Egy órát kapunk, de ezt félbevágja a 11.55-kor kezdődő őrségváltás. Az útitársak megrohanják az immár fizetős wc-t, mi pedig megnézzük a bájos kis parkot, közvetlen a múzeum mellett. Tekergünk a jól árnyékolt, szűk utcákban, kerülgetjük a turistákat és próbáljuk beszerezni az ajándékokat az itthoniak számára. Kapkodunk. Késésben vagyunk, s nem kalkuláltunk a rendőri eltereléssel sem. Más utat keresünk, de már csak arra számíthatunk, hogy elég magas vagyok néhány kép készítéséhez. Végre beléphetünk a Hercegi Palotába. Albert herceg itthon van, de nem jön elénk jó házigazdaként. Ez érthető, hiszen a látogatók számát tekintve egész nap a kapuban kéne állnia, hogy mindenkit fogadhasson. Gyönyörű termek során haladunk át. Bársonykék, bíborvörös kárpit, ízléses bútorok. Azt mondják, időnként vendégeket is elszállásolnak itt. Nos, szívesen időznék én is néhány éjszakát, de ennek esélye elenyésző.

Amíg a csoport a tenger világával ismerkedik, mi kisvonatozunk. A kikötő környékén járunk, részben a Forma 1 pályán. Bár jóval lassabban haladunk, mint a neves versenyzők, a kánikulában a menetszél kellemesen hűsít. A part mellett jachtok sorakoznak, a sétánynál gyerkőcök ugrálnak az erre rendszeresített játékokon. Csillogó kirakatok, divatlapok alapján öltözködő lakosok, tucatnyi Audi az utakon. Az alsó szintre már csak töredék időnk marad, de ezt is maximálisan kihasználjuk. A parkoló mellett végigfutó tengerparti párkány, egy aprócska strand mellett vezet el a kikötőhöz. Itt azonban már lábáztatásnyi idő sincs, hisz vár következő megállónk, a Casino. Belépés szigorúan csak személyi igazolvánnyal, 18 év felettieknek. Az épület kívánná az alkalomhoz illő ruházatot, ám az összhatáson némiképp ront, hogy bermudagatyás látogatókat is beengednek. A belépő 10 Euro. Trükközünk. Ráutaló magatartással igénybe vesszük a ruhatárat (a fényképezőt amúgy is kint kell hagyni), s körbefényképezzük szemünkkel az elegáns előcsarnokot. Inkább emlékeztet múzeumra, mint játékteremre. Az egyik terem ajtaja nyitva. Belátni. Óriási kontrasztot érzek az épület és a benne folyó tevékenység között. Ebből a szögből azonban nem ítélkezhetek igazságosan. Mivel Fortunát ma nem kívánjuk megkísérteni, inkább a csatangolást választjuk. 

A Casino előtt már készülnek a kötelező jellegű, "Pózolj Ferrarival" képek. Mi sem maradunk ki a sorból. A földalatti háromszintes plázát azonban hiába keressük. A többiek elmondása szerint lenyűgöző. Ücsörgünk a közeli kellemes parkban, majd végignézzük a habcsókszerű, dizájnos üzletsort, a Casinóval szemben. Csupa nagy név: Louis Vuitton, Givenchy, Dior...

A hőség nem motivál az épületek közti tekergésre. Inkább a partot választjuk. A japán kerten keresztül jutunk le az oly nagyon áhított vízhez, egy rövid frissülésre. Visszafelé, a parti sétányon megkeressük Puskás Öcsi lábnyomát is, de közös fényképezésre Tottit választom. Bocs, Öcsi bácsi! 

Távozóban már nem jár a panoráma. Alagútrendszeren keresztül hagyjuk el az országot, s lépünk át ismét Franciaország területére.

Izgatottan készülünk a következő programra: Túra a Verdon-kanyonnál. Ahogy közeledünk, úgy válik egyre vadregényesebbé a vidék. Az Európa Grand Canyonjaként emlegetett táj hegyi szerpentinjein kanyargunk, időnként sziklába vásott átjárón. A nap tükröződése lehetetlenné teszi a buszból fényképezést. Marad a szemlélődés. Castellane faluban állunk meg egy rövid pihenőre. A településbe első pillantásra beleszeretek. A félóra ismét kevésnek bizonyul, ennek ellenére sok mindent intézünk. Sétálunk a középkori épületek között, szemmérték alapján veszünk egy Avatar nevű ruhát (még soha nem volt nevesített ruhám), egy táskát, kenyeret, gyümölcsöt, és még eljutunk a mosdóba is. Ami kimarad, az a fényképezés. Mindent nem lehet. Végre megérkezünk az úticélunkhoz. Magunkhoz vesszük a túrához szükséges felszerelést: víz, élelem, naptej, fejfedő, fényképező. Aztán nekivágunk. És haladunk... körülbelül egy kilométert. Tényleg csodás fentről a kilátás, de túrának azért nem nevezném ezt a kis sétát. Némiképp csalódott vagyok. Legalább két órát utaztunk azért, hogy egyszer lenézzünk a hegytetőről. Nem erre vágytam. Vízben gázolni, sziklákra mászni. Az már egész más lenne. Visszafelé részben teljesül a kívánságom. Egy útszéli pihenőnél belegázolhatunk a jéghideg vízbe. Frissítő, életre keltő pillanat. Az örömem fokozza, hogy a véletlen folytán Castellanénál ismét megállunk, s pótolhatom akimaradt programpontot, a fényképezést.

A továbbiakban a túlélésre játszom. Grasse-ban ismerkedünk másfél órán keresztül a parfümkészítés rejtelmeivel. Meleg van, nyűgös vagyok és érdektelen. Ennek ellenére még nekem is tudnak érdekeset mondani. Az Orrokról beszélnek, akik a parfümök illatát álmodják meg. Felötlik bennem a kérdés: Ha Orr lennék és még létezne a munkakönyv, akkor mit írnának be a foglalkozásomhoz?

Az utolsó fakultatív nap már egész pihentető. Csipkézett, vörössziklás tengerparton, az úgynevezett aranyúton haladunk Saint Tropez felé. A nap természetesen most is rossz helyen van, de ettől a látvány még pazar. Öt perc fotószünetet tartunk, hogy értékelhető képeink is legyenek, majd megérkezünk a turizmusra szakosodott városkába, Saint Tropez-be. A fejetlen szobortól indulunk délben, kívülről csodálva a templomot, a várat és a Bridget Bardo képeivel tarkított utcákat. A híres csendőrörs felújítás alatt. A két óra szabadidő elegendőnek bizonyul, s ebbe még a fagyizás és a bevásárlás is belefér. 

Port-Grimaud nem olyan ismert, mint Saint Tropez, de nagyobb hatással van rám. Kis túlzással a franciaországi Velencének nevezik. Bájosak a lagúnás utcácskái, kis terei. Az egy óra lődörgésbe bőven belefér a húsz perces hajókázás is. A vízről kényelmesen megtekinthetők a vidám épületek. A hatáson egyedül a műfüves teraszok rontanak, de legalább az itt lakók törekszenek a természetes környezet imitációjára. Elkapott pillanatok. Az egyik erkélyen valaki a függőágyában pihen, máshol baráti társaság ünnepel a kiskertben. Igen, ezt az életformát el tudnám képzelni.

Korán érkezünk Cannes-ba. Még van idő felsétálni a várba is. A panoráma csodás, a buján aláomló virágzuhatag hangsúlyozza a mediterrán jelleget, a háztetők mögül kikandikáló óriási Gerard Philipp pedig emlékeztet arra, hogy mégiscsak a sztárok fővárosában vagyunk.

Másnap hajnalban még elbúcsúzunk Louis (Vuitton) és Chrisitan (Dior) barátainktól. Hosszú buszozás veszi kezdetét. Enyhülést csak az jelent, hogy megnézzük Sanremo tobozszerű óvárosát. Először gyorsabban (a csoporttal), majd lassabban (egyénileg). Óriási hiányérzettel távozom. Itt még órákat bolyongtam volna. Genovánál ugyanez a helyzet nagyban. Hiába érek elsőként az illemhelyre, s rohanok lefényképezni a közelben veszteglő háromárbocost. Helyzeti előnyömet elveszi egy Baba nevű nigériai fiú, aki mindenféle haszontalan holmit kíván rám sózni a rendelkezésemre álló három percben. Mire szabadulok, már vissza is kell mennem a csoporthoz. Csalódottan kattintok egyet a levegőbe. A szobor feje lemarad. Képtelenség így fényképezni. Ennyit a tervekről. További őrült vágta a többiekkel. Elfutunk a sikátorokban vágyakozó lányok mellett (jó sok van belőlük), díszes paloták során. Látunk egy rózsaszínű szökőkutat, talán Kolombusz házát, rengeteg motort és egy templomot. Ha kikérdeznék, mire emlékszem Genovából, nem tudnám szakszerűen felmondani. Vagy fényképezek, vagy hallgatom az idegenvezetőt a távbeszélőn. A kettő együtt nem megy. Húsz perc szabadidőt kapunk, melynek java része ételvásárlásra megy el. Szükséges, hiszen hosszú út vár még ránk, s ilyen céllal már nem állunk meg. A palotákhoz visszatérni reménytelen, igazából még az sem fér bele, hogy a közelben néhány fényképet készíthessünk.

Fáradtan és csüggedten érkezünk vissza a padovai szálláshelyre. Hátrányunkat fokozza, hogy befizettünk vacsorára, így a bőröndjeinket nem vehetjük fel, a szobánkba nem mehetünk be. Wifi is csak ott van. Elmúlt este kilenc. Internetre lenne szükségem. Nem függőség, határidő és elintézetlen ügyek miatt. Kapok öt percet, de jó híreket nem. Kissé feldúltan térek vissza, de jól kezelem. És nem maradok le semmiről. A vacsorára várakozás félóra. Maga a vacsora másfél. Utána mehetünk a bőröndökért a hátsó parkolóba. Mire ágyba kerülünk, fél tizenkettő. Másnap hatkor ébresztő és irány Budapest. Ott majd pihenünk.

Köszönet:

Lajos bácsinak, aki nélkül ez az utazás (sem) valósulhatott volna meg.

Az idegenvezetőnek, aki igyekezett mindenki óhaját teljesíteni. Bár ehhez néha tényleg óriási türelem kellett.

A sofőröknek, akik kedvesek és segítőkészek voltak a szükség idején is. (Külön köszönet a hideg sörért!)

2015

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat