A szlovén, osztrák, cseh mizéria, avagy hogyan utáltassuk meg a gyerekkel az autózást

 

  Ha most megkérdezném a családtagjaimat, hogyan érezték magukat kicsiny körútunkon, különböző válaszokat kapnék. A férjem azt mondaná, rémes volt, Picilány pedig csak annyit fűzne hozzá, hogy legközelebb ne utazzunk olyan sokat. Én a magam részéről élveztem, bár tény, hogy helyenként nehéz pillanatokat éltünk meg.

 

Az első közös családi nyaralásunk, vagyis az évszak adottságait nézve az első őszölésünk. Tűkön ülök, hogy menjünk már valamerre. Mindegy hova, csak legyen benne vár és erdő. No, azért mégsem teljesen mindegy, mivel a túlzott turistaforgalom miatt Bledet, Cesky Krumlov-t és Karlovy Vary-t is szezonon kívül érdemes látogatni. Kivételesen itt a lehetőség, és mi élünk vele.

 Az útvonalat hamar összedobom. Szívem szerint még tennék bele néhány várat, de tudom, hogy hozzátartozóim tűréshatára véges, így nagyjából egy hétre tervezek, állomásonként átlag négyóra utazással.

Bled a kezdőpont. Csodálatos hely, bármikor visszatérnék ide. De mért esik mindig az eső, amikor itt vagyunk? A háromágyas, erkélyes szobánkat - nagy meglepetésünkre - kiharcolták maguknak az olaszok. Kapunk helyette egy nagyobbat, de ez most kisgyerekkel nem praktikus. Vajon miért ragaszkodott három felnőtt az egylégterű szobához?

A várat így is látjuk a konyhaablakból. Ideje, hogy végre közelebbről szemügyre vegyük. Nincs messze. Egy szép erdei ösvény kaptatóján vezet az út. Már majdnem a kapunál vagyunk, mikor Picilánynak elfogy a türelme. Leül a földre, s nem mozdul. Közben két turistabusz érkezik, öntve magából az utasokat. Mi még mindig egy helyben állunk. Még két busz érkezik. Most már felkapom a gyereket és viszem. A hiszti - kis szünetekkel - nagyjából addig tart, míg a várban tartózkodunk. A kilátást csak felváltva tudjuk csodálni, mivel a gyerek nem hajlandó elmozdulni a kút mellől. Időközben viszont szembesülünk vele, hogy a négy busz nem is átok, hanem áldás. Jóvoltukból részesei lehetünk a lovagi tornának és a táncmulatságnak. Tökéletes időzítés. A műsor végeztével a csoportok lassan elvonulnak, mi pedig kényelmesen nézelődünk. A panoráma verhetetlen. Igazából ez a vár fő erőssége. A termek bájosak ugyan, de egész biztos, hogy nem azokra fogunk visszaemlékezni. 

  

A kilátás mellett a távozás is bevésődik. Picilány eddig bejönni nem akart a várba, most viszont hat lóval sem lehet kivontatni. A legalkalmasabb hely az üvöltve sírásra természetesen a bejárati kapu. A közfigyelem rajtunk. Utódunkat épp egy csapat ázsiai veszi körbe, s próbálja vigasztalni, számára érthetetlen szavakkal. Mi pedig tanácstalanul, fáradtan várjuk, hogy abbahagyja a közszereplést. Sötétedik, mire leérünk a tóhoz. Teljesen nyilvánvaló, hogy mások a céljaink. Ő leginkább játszóterezne, mi pedig a küzdelmes várlátogatás után bóklásznánk a tóparton. Nem megyünk messzire, s apa a gyorsabb haladás érdekében kilátásba helyezi a farkasok és óriáspolipok megjelenését. 

Reggel kihasználom, hogy közel lakunk a tóhoz. A család még alszik, én pedig járok egyet a parton. Sejtelmes köd borítja a hegyeket. Fél nyolckor csak a legelszántabbak kóborolak idekint. Lelkes vagyok, de érzem, hogy nem mehetek túl messzire. Nem enged a láthatatlan póráz. Ébresztenem kell a többieket.

A délelőttbe még belefér a kisvonatozás. Az eddigi legrosszabb ötletem. Csak mi ülünk rajta. Fázunk, messze visz a tótól. Fotózásra alkalmatlan, mert vagy túl gyors, vagy túlzottan ráz. Alig várjuk, hogy leszállhassunk, s útnak eredjünk.

Csodálatos helyeken haladunk Bad Hofgastein felé. A GPS kerülővel visz, hosszabb úton, így viszont láthatunk az út mellett vízesést, sípályákat, meredek hegyoldalakat. Az egyik legszebb, legmeredekebb határátkelőn átjutva, három kilométeren keresztül a féket kell nyomni, hogy lejussunk a völgybe. Közben feltűnnek itt-ott várak, de a férjem hallani sem akar róla, hogy közelebbről is megnézzük.

Még világosban, de elég későn érkezünk a vendégházhoz. Az ajtó zárva. Nincs szezon. A kétemeletes házban csak mi vagyunk szállóvendégek. Szép, kerek angol mondatokkal telefonálok a tulajnak, s elmondom, hogy megjöttünk, itt várunk. Visszakérdez: "Beszélsz magyarul is?" Ó, hogyne, persze. Így egyszerűbb. Kapunk tőle információt az itt élő magyar közösségről, és arról, mit érdemes megnézni (a fürdőről nem esik szó). Bad Hofgastein bájos városka, közepén vízeséssel. Éppen csak nekiindulunk a túrának, de már vissza is kell fordulni. Picilány erős bojkottja a továbbiakban is kitart. A hegyi út csodaszép, de a felénél ránk sötétedik. A leányzó az egyik legszebb panorámájú játszótéren játszik, míg én próbálom felderíteni, hol kezdődik az oly nagyon dicsért alagút. Amikor már a következő település is elém bukkan, feladom. 

Hosszú út áll előttünk Csehországig. De ha már itt járunk, gyerekkori emlékekből építkezve szeretném újra látni a Zell am See-t. Amikor megtudom, hogy egy kastély is van a partján, teljesen fellelkesülök. A Fischorn kastély a Google szerint kilenckor nyit. Nosza, rajta! Félóra és ott is vagyunk. Nincsenek parkoló autók, csak egy tábla, hogy vigyázni kell a kihajtásnál. Kevés információ. Se nyitvatartás, se egyéb. Próbálok érdeklődni a helyiektől, hogy látogatható-e. Vonogatják a vállukat. Megkockáztatunk egy autós körülnézést. Nagyon úgy fest, hogy ez magánterület. Lehetőleg minél gyorsabban távozunk, nehogy megzavarjuk a várurat.

 A Zell am See egyértelműen csalódás. Szinte minden pontja be van építve. Nagy nehezen találunk egy parkot, ahol megállhatunk. Itt van egy kis hajókikötő, s mellette vagy húsz méter, ahol meg lehet közelíteni a tavat - mármint a korlátot a tó előtt. Gyors étkezés a szabadban és egy hosszabb hiszti. Picilány újra a földön, üvöltve, energiát szívva. De itt legalább kevesebb a bámészkodó. Úgy gondolom, az utazást a gyermek jól viseli. De valójában ez csak erőgyűjtés egy még nagyobb, látványosabb tomboláshoz Cesky Krumlov városában.

Hiába vagyunk kíváncsiak a városra, úgy érezzük, a kölök kiérdemelt egy jó kis játszóterezést a szállásunk utcájában. Neki azonban egyetlen dolog kelti fel a figyelmét. A játszótér kapuja. Azt csukogatja, míg meg nem elégeljük. Felkerekedünk, s elindulunk lefelé a hegyről. A műsor nem sokat várat magára. Picilány vagy a földön ül, vagy bömbölve rohan utánam. Mielőtt utolérne, ismét a földre veti magát. Lassan, sok energiát vesztve haladunk a csodás, középkori hangulatú belváros felé. A szezonon kívüliség ellenére is rengeteg magyar szót hallunk. Mivel éhesek vagyunk, a kettes számú étterembe megyünk, amit házigazdánk javasolt. A hely egyedi hangulatú, a vacsora felejthető. Jóllakottan eredünk a vár felfedezésére, s mikor már kellő távolságra érünk az étteremtől, csemeténk közli velünk, hogy kakilni kell. Faképnél hagyva a csodás kilátást, a wc megtalálására koncentrálunk. Ez este nem könnyű feladat, főként, hogy a térkép nem is pontos. A szükség nagy úr. Bevetjük magunkat a közeli parkba, kellő mennyiségű popsitörlővel. Nem igazán így képzeltük a romantikus esti sétát.

 

Úgy tűnik, a gyerkőcnek nem nyerte el a tetszését ez a város. Másnap is szabotál. Az átlagban negyedórás utat - ami a hegytetőről a belvárosba vezet - egy óra alatt tesszük meg. Van benne mindenféle csapás: bömbölve üvöltés, másik irányba indulás, földön ücsörgés. Zilált energiákkal érkezünk a várba. Szeretném bejárni a termeit, de ezzel a vágyammal egyedül maradok. Vagyis, nem teljesen. Picilány velem tart az agolul vezetett túrára. Kezdetben működik a dolog, de valószínűleg mást értett a vár felfedezésén, mint én. Amikor közelről is szeretné megvizsgálni az aranyozott hintót, s én nem engedem átbújni a lánc alatt, kitör a vihar. Az utolsó húsz perc kritikus. A baldachinos szobában a szőnyeg közepére telepszik sírni. Az idegenvezető csehül nyugtatja, az ázsia turisták nyugi cukrot adnak a kezembe, hogy azzal hátha cselekvésre bírom. Egyelőre működik. Amikor kiérünk a várudvarra, még van körülbelül öt nyugodt percünk, utána újra kezdődik a hangos terror. Mindezek ellenére megnézzük a barokk kertet, ahol kosztümös alakok lófrálnak, időnként mobiltelefonoznak. 

Gyors étkezés után kapok egy rövid eltávot, hogy a toronyból is megfigyelhessem a környéket és a várőrző macikat (összesen hármat). A kilátás szép, de csak kettő az egyben akcióban tekinthető meg. Akit csak a torony érdekel, annak is meg kell váltania a kombinált múzeumi jegyet. A marketing működőképes, mert a kilátó így is tele fényképezkedő emberekkel. 

Nem is olyan könnyű megválni Cesky Krumlov-tól. Először a szobakulcs tűnik el. Mire előkerül, addigra Picilány kéredzkedik wc-re. De még mindig jobb ilyenkor, mint útközben. Utazásunk legtávolabbi pontjára, Karlovy Vary-ba fél háromkor érkezünk. Egy erdőszéli villaépületben lakunk, csak magunk. A szoba a világos, szabálytalan formáival egyből a szívünkbe lopja magát. Lazítunk. Nincs kötelező városnézés. A szobából rögtön az erdőbe lépünk ki. Kis sétára indulunk, de többórás túra lesz a vége. Jó érzésekkel, felszabadultan, kardozva járjuk az erdőt. A kilátót kerülővel, szabad választás útján közelítjük meg. Így viszont negyedórával késsük le a nyitva tartását. 

Karlovy Vary fürdőváros. Számítunk rá, hogy ilyenfajta élményben is részünk lesz. De ez valahogy mégsem sikerül. A fürdők előbb zárnak, mint gondoltuk, ráadásul nem sikerül olyat találni, ami kisgyerekkel is használható lenne. A háziaktól nem kapunk ajánlást. A vendéglátással kimondottan elégedetlen vagyok, de ez a hely varázsából nem von le. Néhány fánkkal felszerelkezve lesétálunk a belvárosba, a folyópartra. Tömegről legfeljebb a kacsák terén beszélhetünk. Még sosem láttam ennyit. Miután kapnak a fánkból, követnek minket, ahogy haladunk a sétányon, a fényűzően világított épületek oldalán. Késő este már nem vágunk neki a kaptatónak, gyerekkel a nyakunkban. Egyöntetűen megszavazzuk, hogy busszal megyünk haza. A sofőrnél huszonöt koronáért veszünk jegyet, majd sok kanyargó után elérkezünk a vágyott megállóba. Innen már csak egy kis emelkedő az ágyig.

Karlovy Vary utazásunk üdítő színfoltja. Valamiért a legbékésebb is. Nem tudni, hogy ez a sok beszélgetés, vagy a házakat körbeölelő erdők hatása-e. Ma városnéző túrára szállunk alá, de ezt sem tehetjük a természet kihagyása nélkül. Először a gejzírt és két kolonnát (az embereket védte az esőtől) nézünk meg. Lassan haladunk. A kirakatok beszippantják Picilányt, így a tízperces út is egy óráig tart. De nem bánjuk. Nem rohanunk. A Diana kilátóhoz lanovkával megyünk fel. Megérkezéskor rémisztő hosszú sor fogad, de hamar megfejtetjük, hogy a felvonó összes utasa egyidőben szeretné bevenni a tornyot, s a liftre várnak. Mi felgyalogolunk. Addigra már nagyrészt megszűnik a torlódás, s mi élvezzük a páratlan látványt. Mindhárman megtaláljuk azt, ami boldoggá tesz. Nekem ez a csodás kilátás, a férjemnek az ízletes hamburger, a gyerkőcnek pedig az erdei játszótér, s az étterem mögötti miniállatkert. Egy kis kardozás és hosszas rejtvényfejtés után jutunk el a vadasparkhoz. Késő. Őzeket nem tudunk prezentálni, a vaddisznók pedig érdektelenek Picilány számára. A városba való visszatérés gyönyörű ugyan, de még nekünk is sok, nemhogy egy ilyen kisgyereknek. Hősiesen viseli. 

Az éjszaka zaklatottan telik. Nehézkesen indulunk vissza, Magyarország felé, utolsó tranzitállomásunkra, Loucovicéra. Az utazás egyhangúságát próbáljuk megszakítani a blatnai kastélynézéssel. Még éppen elcsípjük az induló csoportot. Egy gond van csupán. Az egyórás idegenvezetés kizárólag csehül hallgatható. Angolul csak néhány oldal áll rendelkezésre, ami tíz perc alatt elolvasható. Mindehhez van velünk egy gyerek, aki nyűgös, mert beverte a fejét. Ez így nem fog menni. Gyorsan visszaváltom a jegyet, s kimegyünk a parkba. Az ötlet nem rossz. De bökkenő itt is van. A kertben kószáló dámszarvasoknak nem lehet ennivalót venni, és a fűre sem mehetünk be. Porontyunk menetrend szerinti hisztivel jelzi, hogy a park többi részére nem kíváncsi. Senki sem jár jól. A parkot - a gyerekfelügyelet miatt - csak felváltva tudjuk bejárni. Ez dupla időt jelent. Mire visszatérek parknéző körömből, a renitens látogatók szarvasokat simogatnak a füvön. Picilány büntetésből messziről, vágyakozva figyeli az eseményeket.

Sötétedés után érkeztünk a szállásra. Rendezvény miatt az étterem zárva.  A vacsoránkat a szobába hozza fel a kedves, szőke pincérlány. Az éjszaka nagyrésze nyugodt alvásra nem alkalmas. Viszont reggel még belefér egy játszózás, így Picilány nyugodtan viseli a további autózást. A sok utazás panaszkodás nélkül is mély nyomot hagy benne. Azóta csak egy kérdése van, ha be kell ülnie a gyerekülésbe: Ugye nem megyünk olyan messze?

2020. február

Ajánlom ezt az írást Istvánnak, akinek még elmesélhettem ezt az utolsó kalandot, de sajnos már soha többé nem olvashatja az útibeszámolókat. 

 

Oldal: A szlovén, osztrák, cseh mizéria, avagy hogyan utáltassuk meg a gyerekkel az autózást
Bea weboldala - © 2008 - 2024 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat