Rab rulett
Decemberben már tudjuk, hogy Portugália lesz nyaralásunk színhelye. Márciusban, amikor a vírus Magyarországra is betör, már kezdünk aggódni. Áprilisban méginkább. Májusban törlik a járatunkat, új terveket kell szőni. Akkor már tudjuk, hogy augusztusban Brac szigetére megyünk.
Amit két hét múlva karantén miatt lezárnak. Gyors átfogalás ugyanakkor Rab szigetére. Tündéri apartman. Szerelem első pillantásra. Foglalás után két héttel azonban kiderül, hogy a tankönyveket tervezett nyaralásunk közepén szállítják, s nekem ott kell lennem. Nem gond. Utazunk júliusban. Újabb átfoglalás. Várunk, várunk. Még mindig nem oldották fel az utazási tilalmat. Közben vészesen közeledik a szállás kifizetésének ideje. Még mindig bizonytalanság. Módosítok. Akkor legyen ugyanitt, augusztus. Amikor végre megérkezik az engedély, ideje cselekedni. Menjünk, ameddig lehetséges. Módosítok. A kívánt szállás azonban már csak öt éjszakára foglalható. Mindenképp oda vágyom, így két éjszakát máshol kell kihúzni.
Az indulás előtt és közben izgatottan figyeljük a híreket. Mehetünk? Hazajöhetünk? Vagy karantént rónak ránk hazatéréskor? A helyzet folyamatosan változik, ami rányomja bélyegét a kintlétre. Így nem annyira felhőtlen, de a horvátok tényleg mindent megtesznek, hogy elfeledkezzünk erről a feszített helyzetről.
Hajnalban indulunk. A határon senki. Az előre kitöltött nyomtatványt nem is kérik. Picilány unottan les ki a fejére terített póló alól, majd alszik tovább. Legközelebb a tengerhez érve ébred fel. Élvezi a látványt. Ő már strandolna. Mi először inkább a szállásra mennénk. Kanyargós, sziklás utak, a tengerben elszórtan morcoskodó kopár szigetek kísérnek Stinica kikötőjébe. Gyors (nagyjából húsz perces) átkompolás után marsbéli tájon tekergünk. Ahogy haladunk előre, úgy zöldül ki a táj. A supetarskai elágazás nem túl megnyerő, de minél beljebb jutunk, annál inkább megmutatja rejtett szépségét. Kacskaringós utak, apró, békés öblök, hegyek.
Megállunk az apartman előtt. Picilány ismerkedik a tengerrel, én pedig kerítek valakit, aki beenged a szállásra. Idő előtt jöttünk, de a tulaj apukája megmutat mindent, amit tudnunk kell. Most már tényleg jöhet a csobbanás. A tenger kristálytiszta és sekély. A parton csak mi vagyunk. Aprócska rákok menekülnek lépéseink elől. És bónuszként van egy másik strand is a túloldalon. A hármas számú erkélyről azt is látni. Szeretünk itt lenni. Délután házigazdánk frissen sütött fánkkal kedveskedik. Élvezettel fogyasztjuk, utána kipróbáljuk a másik strandot is. A megközelítése elég különös. Készülő vacsora illata kísér, karnyújtásnyira ruhát teregetnek. Mintha valakik udvarában járnánk.
Naplementés félsziget-felderítést csapunk. Csodálatos, békés, csendes környezet. A ház előtti út rövidesen zsákutcába torkollik. Ez a világvége, szép kiadásban. Ülünk a kikötőben, figyeljük az alkonyi fényeket, aztán eszünkbe jut, hogy vásárolni is kéne. Még épp elérjük a Plodinét. Negyedóra van zárásig. Előttünk egy reklamáló torlaszt alkot, így nehéz fizetni. Valahogy megoldjuk. 22.01-kor már a parkolóban vagyunk. A személyzet szigorúan lekapcsolja a villanyt záráskor, így vaksötétben botorkálunk az autóhoz.
A másnapi úticél Kampor. Sok szépet olvastam róla, így nagyon kíváncsi vagyok. Talán errefelé a legtöbb az erdő. A strand nagy, kényelmes, és ingyenes. A víz tiszta, sekély. Legtöbb esetben a hasig érő részig sem jutok el, mert Picilány a besétálás közben már fázik. Ki kell kísérni. Még lila a szája, de már megy is vissza, s osztogatja az utasításokat. A tenger szokatlanul hideg, mivel érkezésünk előtt a bóra alaposan felkavarta és lehűtötte. A parton már hallani magyar mondatokat is. Tömeg nincs, dohányzás nincs. Édeni állapotok.
Nem is tudom, honnan jön az az ötletem, hogy nézzük meg Lopart. Legutóbb akkora csalódás volt. Miért térünk vissza mégis? Megmagyarázhatatlan.
Délután négykor érkezünk. A strand a homokos, napernyős részen járványhelyzethez képest zsúfolt. De az árnyékban kényelmes. Picilánynak ez a strand is nagyon tetszik a vízben lévő, űrlényszerű teremtmények ellenére. Tengeri csigák lehetnek. De jól megtermettek. A környezet amúgy tényleg szép. Nagyot lubickolunk, s míg a csemete apával homokvárat épít, felfedezem a környéket.
A következő délután újra itt vagyunk. Kibérelünk egy hajót, mellyel körbejárhatjuk a félszigetet. Lopar továbbra is a lehúzásról szól. Kettőkor meg kell váltani az egész napi parkolójegyet (25 Kuna), amiben benne van két darab wc használat. A parkolóőr blokk nélkül lelép, így a wc külön fizetendő (5 kuna alkalmanként). Késésben vagyunk, reklamálni sincs mód. Marad a rossz szájíz, ami a hajózás örömeibe merülve hamar elmúlik. Férjem próbálná élvezni a kapitányi szerepkört, de Picilány már induláskor agitál, hogy menjünk vissza, mert ő nem akar hajókázni. Még négy óránk van hátra. Megállunk az első lehetséges öbölben. Csobbanunk a kellemes, mély, áttetsző vízben. De sehol nem maradunk sokáig, mivel szeretnénk mindent felfedezni, ami megengedett. Tartjuk az ütemtervet. Engem leginkább a szomszédos Goli Otok szigete izgat, ami hajdan börtönként funkcionált. De kénytelen vagyok beérni a távolról ellőtt fotókkal, mert délutánra vihar várható, így nem javasolt az átkelés. Inkább a fürdésre koncentrálok. A part elég tagolt. Helyenként sziklás, de a legtöbb helyen homokos. A legszebb öböl, ahol megállunk, a Sahara. Színe a türkiz, jellege sekély, homokos. A férjem egyetlen dologra nem készült fel. A nudisták látványára. De azért itt is úszunk egy jót.
Már a tervezett túra végén járunk, amikor támad egy ötletem. Úgy mártóznék egyet a mély tengervízben, távol az öböltől. Így is lesz. Lehorgonyzunk. De még hogy! Indulnánk, de a vasmacska úgy beakadt, hogy ki sem tudjuk húzni. Átúszom segítségért a közeli világítótoronyhoz. A hajó közben kiszabadul. Horgony nélkül... Drága merülés volt. Visszafelé már vágtázunk. Lassan letelik, az idő, a viharfelhők is gyűlnek. A San Marino öböl bejáratánál egy hullám akkorát dob a ladikon, hogy lefordulok az ülésről. De ez már a vége. Még egy kicsit maradunk a strandon, amit a gyerkőc annyira megkedvelt, aztán irány hazafelé még egy kis erkélyes viharnézésre.
A tenger tovább hűl, a szél is kitart, így az időjárás inkább a kirándulásnak kedvez. Rab városába ruccanunk át. Fura, de a 26 fok ellenére is éget a nap. Visszahúzódunk a középkori városfalak védelmébe. Csak egy hosszú utcát járunk végig. Ennek felfedezését igazából csak én élvezem. Férjem elfogadja ezt a "különös" szenvedélyt a régi városok iránt, a leányka meg inkább strandra vágyna. A kihaltság az éttermen is érződik, ahol ebédelünk, pedig a magyar nyelven is fellelhető étlap jobb időket tükröz.
Kampor hatalmas, homokos partja is gyéren "lakott". A szél még mindig kavarog. Csak a legbátrabbak merészkednek a tengerbe, akik nem rettennek meg az utána következő vacogástól. A föveny viszont homokozónak kitűnő.
Az átköltözés a másik szállásra nem is olyan egyszerű, mint gondoltuk. Épp az autóba pakolunk, mikor Picilány felfedezi, hogy a szomszédba egy hasonló korú magyar kisfiú érkezett. Szerelem az első látásra. Öt perc múlva már a másik család apartmanjában ismerkedik. Egy óra múlva pedig közli, hogy nagyon fogunk neki hiányozni, de ő bizony itt marad.
Lekísérem a strandra és hagyom játszani. Öröm nézni, milyen felszabadult. Csak egy öböllel költözünk arrébb, így máskor is adódik lehetőség közös játékra. A komfortérzetünk azonban jócskán csökken. Leginkább a nagy teraszt élvezzük, de oda is csupán egyszer ülünk ki. Még aznap este "visszaólálkodunk" a régi öbölbe. Az első étterem rossz választás. Angolul nem beszélnek, étlap nincs, csak cigifüst és hosszas várakozás. Az ital elfogyasztása után rövid időn belül távozunk. Picilány még a borravalóra is lecsap, s ügyesen megszerzi a pincérnő elől. Kínos. Betérünk a tengerparti büfébe, ahol a gyermek orvul szerzett zsákmányát a felszolgálólány kezébe nyomja, amolyan előborravalóként. A megérzése amúgy jó. Kellemes környezettel és finom étellel zárjuk a napot.
Nem gondoltam volna, hogy Lopar lesz az a hely, ahová a legtöbbször térünk vissza. A parkolás két nap alatt tíz kunával drágult. Csak a kikötőbe megyünk, de így is fizetni kell az egész napos jegyet. Akkor is, ha csak öt percre jöttünk. Reklamálok a múltkori svindliért, s közlöm a parkolóőrrel, hogy gazember. Tudomásul veszi és megvonja a vállást. Vagy nem voltam elég sértő, vagy nem beszél angolul.
A hajón a leánygyermek egy percet sem képes egy helyben maradni. Folyamatosan vándorlunk a csomagokkal együtt. Rettenetesen unja az utazást, de azért hősiesen viseli. Amikor Grgur szigetére érünk, mégiscsak találunk valamit, ami neki is érdekes. Szelid dámszarvasok élnek a szigeten, amik a turisztoknál remélnek némi élelmet. A hajó zsúfolt így jelen pillanatban sok nekik az egy szarvasra jutó embermennyiség. Az erdő biztonságába húzódnak. Az egy órás szabadprogram semmire nem elég. Szép erdők, vakítóan kék tenger és egy csomó romos épület, amiről csak találgathatunk, milyen funkciója lehetett. Egykor női rabokat tartottak itt. Hideg futkos a hátamon, mikor Picilány egy töltényt vesz fel a földről.
Indulás előtt még találunk szarvast is. Nagy egymásra találás! De a hajón a gyerkőc már fázik, unatkozik. És még ki kell húznia két órát Goli Otok szigetén. Zord körülmények. Sziklák, szúrós növények. Édesvíz nincs. Árnyék sem. Itt tartották, dolgoztatták a férfi politikai foglyokat 1948-1988 között. Neee! Nem akarok kisvonatozni. Olyan bizarr ez! Egy helyből, ahol ezrek szenvedtek, horvát Disneylandet csinálni!
Tény, hogy vonat nélkül el sem juthatunk a kórházig vagy a börtönig. De akkor is szörnyű. Persze, van abban valami hátborzongatóan érdekes, ha az ember maga járhatja be ezeket a rémes épületeket. Különösen úgy, hogy senki nem tartja őket karban, s időnként félig leszakadt mennyezet alatt vezet az út, vagy épp a teraszra nem tudunk kilépni, mivel a padló egy része hiányzik. Szóval, ez egy megosztó turistalátványosság, amit az ember szégyell, hogy érdekli, de mégis sokat mesél az adott korról. Teljesen életveszélyes mutatvány. Viszont mindenhol van magyar nyelvű tábla.
Másnap reggel véget ér a Rab-kaland. A nap első sugarai már az autó tetejét tapogatják, miközben Misnjak kikötőjében a kompra várunk. A szárazföldön még egy ideig kísérnek immár tökéletesen feltérképezhető szigeteink: Rab, Goli Otok és Grgur, s dacosan tolják felénk kopasz hátukat.
A korai indulással az utazás alatti rekkenő hőséget próbáljuk megúszni, de egy kicsit átírom a tervet, hogy láthassam Slunj (Szulin) zúgóit. Jó kis erőnléti túra. Le a völgybe, ahol vízesések törnek át a házak alatt, mellett. Minden smaragdzöldben pompázik, s még két várrom is van. Igaz, ezek közelről elég lehangolóak. Az egyik elkerítve, a másik az utca végében, a pajta mellett. Megmászása saját felelősségre sem ajánlott. A mélyben, a patak partján kék szitakötők, idilli táj, csend, fahíd, eldugott házikók. Helyenként a túraútvonal felújításába zökkent ki a merengésből. Az út végén, jókora kaptató után visszavisz az út a 3. bejárathoz, ahol kulturált wc és egy kis parkoló található. Utána pedig a hosszú, kimerítő utazás hőségben. A határ, a kamionok kikerülése után, olyan szinten kihalt, hogy még az átjárót is eltévesztjük. A határőrnek kell integetni, hogy megtaláljuk a hazavezető átjárót. De innentől már megy. Otthon nem tévedünk el.
Budapest, 2020. július