Dublinban mindenki egy kicsit a tilosban jár

 

A második Erasmus utam megvalósítását félév tervezés és több útikönyv kiolvasása előzi meg. Mire megérkezem, félig már ismerem a helyszínt.

A budapesti reptéren már érződik, hogy visszatért az emberek utazási kedve. Ehhez azonban nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű reptéri személyzet. Az utasok csomagfelvételét egyetlen cicababa intézi, ami negyvenöt perc várakozást jelent. A gép tele, a késés kipipálható. Érkezés után, némi rejvtényfejtést követően sikerül megtalálni a poggyászomat is. Máig rejtély, a többiek honnan tudták, hogy a kettes futószalaghoz kell menni.

A csomag megvan, de merre a találom a buszt? Utánaolvastam, hogy egyszerű tömegközlekedéssel is bejuthatok a városba. Mivel a telefonom épp megtagadja tőlem a segítséget, rögtönzök. Már az első félórában lenyűgöz az ír segítőkészség és vendégszeretet. Mindenki udvarias. Senki nem dudál rám, nem rázza az öklét, amikor véletlenül átgyalogolok a piroson. Ha kérdezek, még a hajléktalan is szívesen ad útbaigazítást. Csak a College Green megállónál ér némi csalódás, ahol buszt kell váltanom, s bőröndöstül rohangálok le-föl a megállók erdejében, mert a vezető az orrom előtt csapja be az ajtót. Egy pár pillanatra otthon érzem magam, de azért nem esik jól. Később mindenki mentegetőzik a sofőr helyett. Ez itt nem jellemző. Dublini tartózkodásom alatt két dolgot tanulok meg (a későbbiekben). Minden busz eljön egyszer, még ha nem is akkor, amikor ki van írva. Illetve, a piroson átkelni abszolút elfogadott (a zöldön úgysincs esély átérni). Béke és szeretet van. Tehát nyugi, ne rohanj! Attól úgysem lesz jobb semmi.

Este fél tíz felé érkezem meg külvárosi szállásomra. Érzem a fáradtságot, de nem tudok jól aludni. Merészség volt bevállalni másnap reggelre egy teljes napos veztetett túrát? Már hajnali ötkor fent vagyok. Készülődöm. Ma még szállást is kell váltanom. GPS-sel, bőröndöt vonszolva próbálok eljutni a szükséges megállóba. Egy hölgy kérés nélkül "karon fog" és elkísér a célhelyig. Még van huszonnégy perc a járat érkezéséig, de a hölgy mosolyogva biztat, hogy várjak nyugodtan. Ezt teszem. Más lehetőségem úgysincs. A külvárosban hétvégén félóránként járnak a buszok.

Idejében érkezem a kijelölt találkozóhelyre. A busz is, nagyjából már telítve. Az idegenvezető előbb a német csoportot tereli fel, majd utolsónak engem. A legrémesebb helyet kapom, egy toronymagas, enyhén taszító fickó mellett, akitől a barátai is távolabb ülnek. Az egészben az a legbántóbb, hogy választási lehtőségem sincs. Az csak adalék, hogy a pasas teljes terjedelmében takarja a kilátást. 

Elsőként egy ír juhfarmot látogatunk meg. Ritchie, a farmer és állatai "lépnek fel" a kétbusznyi közönség előtt. A sikeres előadás után kézről kézre adogatjuk az öthetes barikat, majd ismét a mosdó előtt várakozunk a projekt utáni kézmosásra.

Glendalough a következő állomás. A fényképek alapján úgy képzeltem, hogy hosszas gyalogtúrát teszünk a vad és kietlen természetben, így bakancsban jövök. Ehhez képest a "sztrádán" találom magam, rengeteg turistával egyetemben. Szokatlanul meleg van, 28 fok. Kínszenvedés bakancsban járkálni a kiépített sétaúton. Az idegenvezőt is félreértem, így lemaradok a vezetésről, s egyedül botladozom Szent Kevin kápolnája körül. A hely egyébként varázslatos, autentikus és nagyon spirituális lenne, ha nem lenne minden sírkőnél legalább két-három bámészkodó.

Glendalough neve azt jelenti: a két tó völgye. A kettőt a zöld út köti össze, ami nagyjából félórás gyaloglást jelent. A vízeséshez érve végre van értelme a bakancsnak is. Igaz, csakis azért mert elvétem az utat, s a vízesés rossz oldalán próbálok feljutni, gyökerekbe kapaszkodva. Kitartó tájfutó módjára küzdök a kihívásokkal, az órámra nézve azonban úgy döntök, ez nem fér bele a megadott időbe. Félútról fordulva rohanok le, majd fel a másik oldalon. Próbált már valaki bakancsban futni? Nem a kedvenc élmények közé sorolandó.

Rövid fotómegálló a lila virágok között, majd baloldali élmények következnek, melyek mellett csak elgurulunk. Átrobogunk Hollywoodon, egy picike falun, melynek létét, a hegyen kirakott felirat hirdeti. Akárcsak híres rokonánál. Fényképezésre a jobb belső oldalról esély sincs. Vágyakozva nézem az elsuhanó lehetőségeket. Igazi felüdülés végre megérkezni Kilkenny-be, s leszállni a buszról. Résen vagyok. Követem az idegenvezetőt. A váron keresztül - ami most galéria - jutunk ki a főutcára, veszünk sorra középkori épületeket, régi templomokat. Utána kapunk 2-2,5 óra szabadidőt. A vezetett épületbejárásokra az idő túl rövid, de szerezek egy térképet, amivel eljuthatok a fő nevezetességekig. A fekete templom zárva, a körtorony már nem fér bele az időbe. Rohanok vissza a buszhoz. Sehol senki. Nagy nehezen megtalálom a buszvezetőt. És akkor eszmélek rá, hogy az órám még a magyar időt mutatja. Ki kell találnom, mihez kezdjek a maradék hatvan perccel. Fáradtan rogyok le a kastélypark egyik padjára, hogy elrágcsáljam totálisan kék, szottyadt zsömlémet. A csomagolásnál gondolnom kellett volna arra, hogy a kék szalvéta nem előnyös. A térképen még találok felfedezni valót, így erőt veszek magamon és futok egy kört. A kiszemelt tornyocska csalódás, nem éri meg a belefektetett energiát. Kilkenny-nek azonban jó hangulata van. A kocsmákat megtöltik a sárga-fekete mezes drukkerek. Mindenki focilázban ég. És ez Dublinban sincs másként. Amikor bearaszolunk a belvárosba, mindenhol zöld mezes drukkereket kerülgetek. Estére érek a kollégiumba. A UCD modern épülettömbje minden elképzelésemet felülmúlja. Helló XXI. század! Kezdődet a kolis élet!

Az iskola harminc perc buszútnyira van a szállástól. A megálló helyben, a járat kollégistákkal telített, a hangulat jó, különösen, hogy reggel összeismerkedtem a szobatársakkal, s innentől "bandában" járhatunk suliba. Az oktatás szokatlan helyen, egy templom háta mögött zajlik. Hárman háromféle irányba szóródunk, mindenki a maga kurzusára. Az enyém egy különlálló épületben, egy nyári iskolában található, úgyhogy a gyerekzsivaj alap az egész tanfolyam alatt.

Mi más lehetne az első iskolán kívüli programom, mint a Trinity College könyvtára? Egy dologgal nem számoltam, mikor tavasszal jegyet foglaltam rá, hogy harminc fok lesz. Nem épp a legideálisabb a könyvtárlátogatásra. Az iskolától nagyjából 26 perc séta lenne, de valahol elvétem a kanyart, így hosszas gyaloglás után éppcsak odaérek a választott időpontra. A tömeggel besodródom az első terembe, ahol molinók, ismertetők vannak, majd a másodikban a kellsi kódex, de engem jelen pillanatban csak a könyvtár érdekel. Sodródom tovább, tágra nyílt szemekkel, elámulva a bibliotéka szépségén. Nem tudok betelni vele. Ezernyi kérdést teszek fel a teremőr néninek az itteni könyvtárosok munkájáról, s ő kedvesen válaszol is rá. A látogatásom nem tart tovább félóránál, az időt magam osztom be, de még sok felfedezni valót találok az ajándékboltban is. Közben tudom, hogy a laktótársam, Bea odakint vár rám, így igyekszem nem elnyújtani az időt. Mivel hőség van, a legjobb opciónak az tűnik, ha kimegyünk a tengerpartra, Bray-be. A DART vasútállomás nincs messze, és még oda is találunk. Felszerelkezünk csirkés szendvicsekkel és várunk. És várunk. A peron tömve. Írországban ez a hőfok merőben szokatlan, így nem csak nekem jutott eszembe a strandlátogatás. A vonat persze most sem jön, de hamarosan látható a felirat, miszerint a Greystonesba induló járatokat vandalizmus miatt törölték. Ezzel kapcsolatosan azonban a többi járatérkezés is bizonytalanná vált. Mire befut a Bray felé közlekedő vonat, tömegek rohanják meg. Pedig a kijelző már írja is a következőt. Mi inkább megvárjuk azt, s egy viszonylag üres szerelvénnyel utazhatunk a tengerpartig.

 

Bray is másképp élt elképzeléseimben, mint amit tapasztalok. Tömeg, vidámpark, parkolási nehézségek. Jó, hogy az utóbbi nem érint. Mire a partra érünk, megjön a szél is. Köszönöm, kihagyom a 17-19 fokos vizet, noha az írek zavartalanul úszkálnak benne. Végigjárjuk a bulisétányt, de Bea eléggé fázik, így indulunk vissza a kollégiumba.

Másnapra enyhül a hőség. Tökéletes egy suli utáni kastélylátogatásra. Hibás döntés betenni elé az adminisztrációs ügyek intézését, mert így a bizonytalan közlekedési viszonyok igen feszessé teszik az érkezést. Malahide-ba megyek, vagyis mennék, ha jönne a vonat. De nem jön. Különböző variációkat futtatok végig a telefonomon, és tűkön állok. Az utazás egy óra oda, a helyzet nem túl biztató. Végül szerencsém van, megérkezik az én szerelvényem is. Az állomásra érkezve tempósan indulok az ellentétes irányba. Hamar helyretesztem a tévedést. Átvágtázom a hídon, s a túloldalon már ott is a kastély parkja. De innen még jó húsz perc gyaloglás a recepció, ahol a nevem bemondása után kiadják a jegyemet. Mivel az utolsó túrára regisztráltam, a hölgy javasolja, hogy nézzem meg a "kis" kertet az épület mögött. Erre szűk negyedórám van. Ennyi idő alatt nem sikerül teljesen bejárni  még tempósan sem, tehát a méretéről vitatkoznék. De nem időzhetek tovább, hiszen kezdődik a vezetés a kastélyban. Így is kések néhány percet. A túravezető lassan, érthetően, humorral beszél az épületről és a Talbot családról, akik a kastély utolsó birtokosai voltak. A korabeli bútorokkal berendezett úrilak és környezete meseszép. Amikor a mögötte lévő kertet járom be, akkor értem meg, miért nevezte a hölgy "kicsinek" a másikat. Itt is bolyonganék órákig, de csak 17.25-ig engedélyezett, utána bezárják. Az ösvényeken nyuszik, mókusok, énekesmadarak, faragott szobrok. Ami nincs, az a tömeg. Bár lehet, hogy pár óra múlva lesz, mert épp egy zongorista koncertjét készítik elő a kastély háta mögött. Még legalább félóra, mire kijutok a vonathoz. Végre megtapasztalhatom, hogy nemcsak ragacsos, kétes tisztaságú vonatok közlekednek Dublinban.

A következő nap szintén a természeté. Howth-ba kirándulunk a másik lakótársammal, Zbynekkel. Minden gördülékenyen megy, kivételesen még a vonat is időben érkezik. A vasút mellett rögtön ott a H3-as busz, amivel a végállomásig megyünk, s rövid tanakodás után megtaláljuk a helyes utat (felfelé) a Baily világító toronyhoz. A parkolóból lefelé, a túraútvonalakon érhető el a célpont. Az utat gazdag vegetáció szegélyezi, barátságos madárkák röködnek. A bakancs ismét felesleges. A hegyoldalban húzódó út kényelmesen bejárható sportcipőben is. A kilátás pazar. Még magamhoz képest is sok képet készítek. És persze ismerősök is akadnak útközben. Görög csoporttársaim szintén itt kirándulnak. Velük a nap folyamán többször is összefutunk. A túraútnak gyakorlatilag a feléről indulunk, így nem tűnik hosszúnak. De azért a végén jólesik a meleg étel és az ücsörgés az étteremben, miközben a seregélyek szó szerint a tenyeremből esznek. A kastélyhoz már egyedül gyalogolok fel. Fáradt vagyok ugyan, de a lábaim még engedelmeskednek a parancsnak. A kúria romantikus zárkózottságát néha megtörik a golfpálya felé haladó autók, de azért így is izgalmas látvány. Jelenleg szakács iskola működik benne, nem látogatható. Felküzdöm magam az emelkedőn, a nehezen hozzáférhető kilátáshoz. Ez a mai túra záróképe.

 A hét közepén járok, s Dublinban még nem is néztem körül. Pótolni kell ezt a hiányosságot is. Iskola után, Bea kalauzolásával bejárjuk az általa már ismert, vezetett útvonalat. Fish and chipset és forró krumplit rágcsálunk a Merrion Gardensben, tradicionális épületeket szemlélünk. Oscar Wilde szobrához nem esélyes hozzáférni, így tovább sétálunk a Nemzeti Galéria és a Történeti Múzeum előtt. Elhaladunk ír kocsmák és egy álcázott hotel mellett, majd a Szent Patrick székesegyházat végül én találom meg a GPS segítségével. Bár nincs feltüntetve, tudom, hogy vehetünk kombinált jegyet, melyben a Marsh Library látogatása is benne van, így ezt tesszük. Az állunk is leesik, olyan szép ez a katedrális. És még magyar nyelvű ismertető is van. A hölgyek kápolnája nyugodt, elegáns, akárcsak a központi kápolna. Az ír "vendégszereteről" pedig a lyukas ajtó árulkodik, amin keresztül vagy kezet ráztak a vendéggel, vagy levágták a kezét. Megemlékezem Swiftről, akinek koponyája és sírja itt található, majd Beával a Marsh Library felé vesszük az irányt. Csak egy kanyarnyit kell sétálnunk. A könyvtár olyan, mintha az Old Library (Trinity College) kistestvére lenne. Régi könyvek, szép elrendezés. De itt nincs tömeg. Van viszont legóvadászat is a polcok között. Igaz, a könyvtolvajra nem sikerül rátalálni.

A Dublin Castle udvarán összefutunk görög csoporttársaimmal, így a nap utolsó részében, fél 7-től a Nemzeti Galériát már az ő társaságukban tekintem meg.

Az utolsó tanítási nap a búcsúé. Korábban végzünk, ennek köszönhetően ismét a vasútállomás és Bray felé veszem az irányt. Az állomásról egy busszal és jó sok talpalással érem el a Kilruddery House and Grardent. Úgy látszik, az ír kastélyoknál hagyomány, hogy húsz perc sétányira van a recepció.

Vezetett kastélylátogatás ugyan itt is van, de ma kifejezetten a természetben szeretnék bolyongani, így beérem a kert megtekintésével. A tekintélyes kovácsoltvas kaputól jobbra, egy kör alakú, magas sövény felé veszem utam, melynek egyik bejáratán át egy kis tavacskához jutok, benne halak és békalencse. A sövényen áthaladva, egy erdei sétaút visz a rétig, ahol szökőkút helyezkedik el, rálátással a kastélyra. Innen tovább sétálva, labirintus, erdő, sziklafal és végtelen béke. Több mint két órát töltök a parkban. Természetesen körbejárom az épületet is. Az energiám fogytán, de a lelkesedésem töretlen, így bevállalom, hogy végigmegyek a túraúton Greystonestól Bray-ig. Délután 5 már elmúlt, így igencsak igyekeznem kell. Nem állok jól. A legrövidebb útvonal is másfél órás, ráadásul körbemegy a hegyen. Most vagyok a piroson, de valahol át kéne térnem a kékre. Egy sportos, idősebb úrtól kérek útbaigazítást. Vele és kutyájával tartok a leágazásig. A harmadik kapunál kellene letérnem, jobbra, ami valójából az ötödik, s igencsak meredeknek tűnik. Úgy döntök, maradok a hegytetőn, s megcélzom a messziről is jól látható bray-i keresztet. Igyekszem gyorsabban haladni, mint ahogy a felhők gyülekeznek. Közben persze nem felejtem el megcsodálni a panorámát, s a mélységben tekergő kék jelzésű túraútvonalat. Az utolsó kaput gondosan bezárva - nehogy kijöjjenek a tehenek - jutok el végül a kereszthez. Bray a lábaim alatt hever. Szokatlan a szunnyadó körhinták látványa. Csak néhány üzemel, tömegnek nyoma sincs. Érthetetlen, hiszen hétvége van. Lehet összefüggés az időjárás és a mulatozási kedv között?

A kereszthez viszonylag sokan jönnek fel. A magyar nyelvű útbaigazítás elég kétesnek tűnik az útviszonyokra vonatkozóan. Lejtmenetben meg is értem, miért. Hatalmas köveken, gyökereken keresztül bukdácsolok. Időnként őrült hegyi bringások vágtatnak lefelé az extrém kihívásokat elénk állító területen. De erre is felkészülök, mert egyikükkel még a csúcson találkoztam. Nagyon boldogság végre leérni a sík, jelen pillanatban végtelennek tűnő tengerpartra. A vasút már szóba sem jöhet. Elevickélek a buszmegállóba, s alig várom, hogy a hatórás túra után végre megérkezzek a kollégiumba. A busz az egyetemi város másik felén tesz le. Most érzem csak, milyen hatalmas területet jelent ez, s milyen mázlista vagyok, hogy a központjában lakhatom. Megtalálni sem egyszerű az épületet. Úgy tűnik, mindenki csak a maga szeletkéjét ismeri a kollégiumból. De megérkezni nagyon jó. Az esti traccspartinkat a világ minden pénzéért sem hagynám ki.

Szombat reggel a 6.30-as buszt célzom, hogy 6.50-re a Molly Malone szobornál legyek. Eljött az iskolai kirándulás ideje, így törvényszerűen már az eső is megérkezik éjszaka, s úgy tűnik, abba sem fogja hagyni egész nap. Mivel eddig mindig feleslegesen cipeltem a bakancsot, most sima sportcipőben vágok neki az útnak. Hiba. Ez az egyetlen hely, ahova tényleg indokolt lett volna a bakancs. 

Egyedüli felszálló vagyok a végállomásnál. Később is csak hárman utazunk. A többiek már biztosan ott vannak a szobornál, de bízom benne, hogy nem késem el. Nem volt kedvem félórával előbb indulni. Ha nem az ellentétes irányba indulnék, még oda is érnék. A cipőm csúszkál, így sietni is csak kimérten lehet. Osztálytársak sehol. Egyedül Katerinát látom, de ő is tanácstalan. Nagy a fejetlenség. Hosszas kérdezősködés után megtaláljuk a kiszemelt buszt. Amivel mi mentünk volna, az már messze jár, a csoportunk szétszakadt. A mi járgányunk félóra múlva, félházzal indul. Van hely, így mindenkire jut két ülés. De az eső nem sokat enged láttatni. A Moher szikláknál szitáló eső és tömeg. A cipőm továbbra is csúszkál. A széles, kövezett út lassan átvált sáros, tócsáktól hemzsegő ösvényre. Csak a tehenek legelésznek békésen a ködben. Az orromig sem látok. A sáros út végén lépcső vezet lefelé a további sárba, de a cipőm nem alkalmas arra, hogy lekászálódjak rajta. Csak azért nem sajnálom, mert úgysem látnék semmit. Visszatérek a látogatóközpontba. Az interaktív kiállítás jópofa. Itt aztán lehet fényképeket készíteni a napsütéses sziklákkal. De nem valóságos. Kihagyom. A wc és az ajándékbolt dugig. Utálatos torlódás mindenfelé. Nem tudom eldönteni, hogy jelen pillanatban utálom a helyet, vagy csak szimplán nem szeretem, mindenesetre felemelő érzés innen távozni. Következő állomásunk egy kisváros, ahol kellő információ hiányában kihagyom az ebédet. Most épp nem esik, viszont látnivaló sincs. Elvesztegetett egy óra, de legalább az ajándékok egy része megvan. 

A sofőrünk megszán minket. Tud egy tuti helyet, ahol pompás képeket készíthetünk. Ez a mai nap fénypontja. Főként, hogy Katerina egész nap feltűnően kerül. Pocsék érzés. Az okát sem ismerem. Az osztálykirándulás helyett magányos vándorként járom az utakat. Mire Galway-be érünk, ismét zuhog. Egyetlen utcán sikerül végigmenni, utána bemenekülök a Nyári Fesztivál sátrába, s onnan megpróbálok valahogy visszaaraszolni a buszhoz. Nyúzottan érkezem vissza Dublinba. A Leap Visitor kártyám már lejárt. Jegyet kell vennem. A sofőr megszán, 1 euróért elvisz. Várom, hogy erőt meríthessek az esti beszélgetésből. Meglepetésemre Zbynek a konyhában kukoricát pattogtat. Pár perc múlva Bea is megjelenik, s mindenféle földi jóval pakolja meg az asztalt. Ez a búcsúpartim. Az utolsó éjszakám a kollégiumban. Meghatott vagyok, s most már sokkal szomorúbb, hogy el kell mennem. Főként, hogy arra is fény derül, miként kell melegvizet csiholni a zuhanyból. (Egy hétig nem sikerült megfejteni.) Nagyon fognak hiányozni ezek az esték. 

Árak:

Leap Visitor kártya 1 hétre 32 Euro, 3 napra 16 Euro, 1 napra 8 Euro. Érdemes előre megvenni (kiküldik postán).

Book Of Kells (önálló bejárással):  18 Euro 

Malahide kastély vezetéssel:  14 Euro

St. Patrick székesegyház + Marsh Library : 11 Euro

Killruddery House (csak a kert):  8,50 Euro

Egy jobb szendvics kb 4.50-6.50 Euro

 

 Köszönet:

- Ildinek, aki kaput nyitott egy tágabb világra. :)

- a Hungary Expertnek, Anitának és Krisztának, hogy mindenben támogattak és segítettek, amikor elakadtam (minden területen).

- Beának és Zbyneknek a felejthetetlen estéket és a barátságot.

- A családomnak, hogy elengedtek erre az izgalmas útra, s hagyták, hogy kiéljem a kalandvágyamat.

2022. szeptember

 

Oldal: Dublinban mindenki egy kicsit a tilosban jár
Bea weboldala - © 2008 - 2024 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat