Bea weboldala

Izlandi napló

Izland valójában Zsolt kollégám vágya volt. Mi, lányok csupán segítettünk megvalósítani ezt az álmot. A csillogó szemeket elnézve a vállalkozás sikeresnek mondható.

Hajnali hatkor kis csapatunk három tagja már éberen ácsorog újonnan átkeresztelt repülőterünkön, amikor szokásos kapkodó ütememben csatlakozom hozzájuk. Repülőgépünk késése miatt bőven marad idő megismerni a környező helyiségeket, a reptéri padok alvási minőségét.

Szélben, esőben, iszonyatos embersűrűségben érkezünk Keflavíkba, százhúsz magyar egyetlen utazási irodával. Pearlan, Hallgrímskirkja, Néprajzi Múzeum. Szaladunk, röpfotózunk, küzdünk az elemekkel. A szél már olyan erős a városházánál, hogy a kacsákat laza mozdulattal helyezi át a vízből a partra. Feladjuk a harcot, de teszünk még egy könnyednek nem nevezhető sétát a vacsoránkért, s felfedezzük a tengerpartot.

Másnap reggel egész napos túra az esőben. Lehetne akár ének is, de nincs rá idő. A menetrend szigorú. Húsz perc vulkán, harminc perc vízesés, egy óra szárítkozás. A látvány fantasztikus, a kedvünk jó. Együtt vagyunk, tájfutók vagyunk, a természet nem tud olyat produkálni, amit versenyen ne tapasztaltunk volna meg.

A Keríd vulkán kráterénél a legfőbb nehezítő tényező a szél. Hol a kesztyűmet hagyom el, hol a blendém törlésére szolgáló kendőt, amit a folyamatos esőzés miatt tartok állandó készenlétben. Beszélgetni nem is próbálok, mindenki rohan. Készítek néhány képet önmagamról, hogy bizonyíthassam jelenlétemet a vöröses-kékes színkavalkádban. Érdekes kezdemények. A vicc kategóriában nyerők.

A Gulfoss-vízesés a következő megálló. Kis Niagaraként is emlegetik, s valóban rászolgál a nevére. A mélybe zúduló víztömeg páraként hullik vissza ránk, amint a keskeny ösvényen át szaladunk a kiugró sziklapárkányra. Fel sem tűnik, hogy közben az eső is eleredt. Két fényképezővel a nyakamban, esőköpenyben, hátizsákosan próbálom felküzedni magam a fölénk emelkedő kilátópontra. Még van negyedórám. Őrült kapkodás, időnként egy-egy tócsát átugorva. Az első nagy veszteség. A digitális fényképező soknak találja a vízmennyiséget. Szomorúan csipog, de működni nem akar. A nap további részét úgy töltöm, mintha elvesztettem volna valamely testrészemet. Fényképezés hiányában a többieket terrorizálom fotótéma-kívánságaimmal. A téma pedig nemcsak az utcán hever, hanem mindenfelé. A Stokkur-gejzír körül már áll egy csoport, amikor érkezünk. A kilövelés várható ideje közeli. A gejzir némi "cselezés" után valóban a levegőbe lő, s még utánapuffant egyet bónuszként, vízgőzzel terítve be a rossz helyen ácsorgókat. Színek kavalkádja a hőforrásoknál: barnás, pirosas, türkiz, fekete, zöld. Az elkerített részen táblák figyelmeztetnek a 100 celsiusos vízre. A fentről ömlő eső viszont figyelmeztetés nélkül hullik a nyakunkba, igen nagy mennyiségben. Az idő hátralevő részét próbálom a benzinkúti kézszárító hatékony használatával tölteni, de ez a nadrágom vizességi fokán vajmi keveset változtat. A többiek időközben rácsodálkoznak egy országúti futócsapatra. Hiába, Izlandon a futás mindig minden körülmények között lehetséges.

A Pingvellir Nemzeti Parkban megtudjuk, hogy a lunda nevű madarat angolul puffinnak nevezik. Innentől ez lesz a leggyakrabban használt szavunk. Megtekintjük a három kontinens közti hatalmas törésvonalat. Most már Viki fényképezőgépe is "betegeskedik", de nála enyhébb lefolyásúnak tűnik a dolog.

Ami meglepő, az az, hogy halat eszem vacsorára. Zsolt ajánlotta és egész jó. Ezt persze nem kéne leírnom, mert akkor mi lesz az imidzsemmel, miszerint én sosem eszem halat, de ez salátával tényleg kitűnő. Repetaként megkapjuk az esőt, ami nem hiányozhat a napzárásból. Úgy döntünk, minimalizáljuk az esti séta mennyiségét. Most már volt szél, hideg, esőből bőven. Már csak a jégeső hiányzik. És este fél 10 felé egy másik fontos esemény is történik. Feltűnik a nap! Eszeveszetten rohanunk a partra naplementét nézni.

Az aggódva elsuttogott esti imák meghallgatásra találtak. A gépem ismét működőképes. Szükség is van rá, sok a látnivaló. Csodásak a fények, vadregényes vízesések mindenfelé: Új időbeosztást találtam ki magamnak, a többiek is ezt alkalmazzák: Futunk.

A zsúfolt, felpörgetett élményvadászatot egyórás ebédidő követi. Most jött el a szemlélődés ideje. Habozás nélkül a dombtető felé veszem az irányt. Minek ebédelni, amikor kedvemre fotózhatok és megvitathatom a lunda-kérdést egy arra járó svéd turistával? Betekintek a magaslaton őrködő kis templom békéjébe, felfedezem a különös madárvilágot és élvezem a táj szépségét. Hamarosan a többiek is felbukkannak a dombocska valamely részén.

Jó magaviseletünknek hála ebéd utáni desszertként a fekete homokos tengerpart bazalt orgonáit csemegézzük. Sokan vagyunk, de mindenkire sípok tömege jut. A komor, fekete tengerpart égbe meredő sziklái mellett üdítő színfolt a sok színes kabát. Ugyanilyen kontrasztot tapasztalunk, miután megküzdünk a gleccserhez vezető kalandos úttal. Követjük az idegenvezető intelmeit, és saját felelősségre tipegünk a maszatos jégen, mint megannyi esetlen, ezerszínű pingvin. 

Nem vagyunk akrobaták, így a negyedóra, amit persze tágan értelmezünk, elegendő erre a természeti jelenségre. Még vár ránk a Skogafoss-vízesés. Itt már rutinosan kaptatok fel a milliófokúnak tűnő lépcsősoron, s próbálom menet közben magamra ölteni a nélkülözhetetlen esőkabátot. Ez hiba. A szél úgy csapkodja a fülemhez a nylont, hogy az nemcsak a fejemet, de már a süketülés határát is verdesi. Megszabadulok az akadályozó tényezőtől és iparkodom felfele. Tető kipipálva. Persze körül sem néztem rendesen, így a többiektől lent megtudom, mit hagytam ki odafönt. Az vigasztal, hogy így is találtam magamnak érdekes dolgokat és már csak kicsit lettem vizes. Estére a vacsorához megérkezik a jégverés.

Az utolsó előtti nap végre kényelmesen reggelizhetünk. Hála az orkán erejű szélnek, ma mindenki alhat, elmarad a bálnales. Cseppet sem bánjuk. Egy napunk van, hogy felfedezzük a tágabb értelemben vett környéket. Kocsit bérlünk hát és irány a fortyogó. Élvezzük a szabadság illatát. A halfeldolgozóét, ahol először állunk meg, már nem annyira, de mindenesetre érdekes jelenség.

Lávamezőket fényképezünk, kalandos helyeken járunk, ahol egy lélek sincsen rajtunk kívül. Eltévedni nem igazán lehet, de az út minősége azért változik. Lassan haladunk, a táj durva szépsége magával ragad. Sűrűn kapkodjuk elő a fényképezőket, de kell időt hagyni arra is, hogy az ember megvívja a maga csatáját a kocsiajtóval, miközben a szél a másik oldalról tolja azt. Az elemekkel folytatott felemás küzdelmemről még sokáig árulkodik egy nagy lila folt a térdemen.

Az út mindenfelé kisebb és nagyobb tufákkal van meghintve. Kietlen területen járunk. Gőzfelhő jelzi, hogy megérkeztünk arra a helyre, ahová készültünk. A föld apró repedéseiből kénes gőzök szállonganak, a víz ezer fokon rotyog. Ilyennek képzelhetjük a Pokol bejáratát. És ez még csak a kezdet. Megérkezik a jégverés is. Szedjük a lábunkat és véletlenszerűen rábukkanunk egy vulkáni kráterre. Sok és sokféle van belőlük. Amiből viszont annál kevesebb, az a működő mellékhelyiség. Sanyarú körülmények közt folytatjuk az utat. A lávamezőre nyíló kisváros, Grindavík nem lopja magát a szívünkbe, de ez valószínűleg a körülményeknek tudható be. Húsvét van. Minden zárva.

Kavargunk egy kicsit, így találunk lovakat is, és még több kénes gőzt. A tengerpartra már nem jutunk le. A sok természeti küzdelem elveszi a lelkesedésünket. Az Európa és Amerika közötti törésvonalhoz még kirontunk, hogy utána átélhessük egyik legmegdöbbentőbb élményünket. Az idő még csak kicsit sem mondható barátinak. Igyekszünk busz mögé parkolni, hogy nagyobb esélyt adhassunk magunknak a starthoz. Pech. Amint megállunk, a busz már távozik is. Bátrak vagyunk és vakmerők. Könnyű galoppban tesszük meg ezt a rövid távot, hogy néhány villámképet készítsünk. Közben megérkezik a szélvihar és az eső. Megcélzom a kocsi irányát és futok, futok, futnék... Csak az út csíkját nézem, ami folyamatosan csúszik ki alólam, majd egy láthatatlan kéz megállít. Mintha ötévesen próbálnék bokszolni egy cinikus felnőttel. Esélytelen küzdelem a 90 km/h-s széllel. Nagy öröm, amikor mindannyian a kocsiban ülünk.

Száraz ruhákra és száraz utakra vágyunk. Visszatérünk a városba, ahol süt a nap és nyitva van néhány étterem. A lundát egy kis üvegcséből kóstoljuk meg, lekvárral. Az íze semmihez nem hasonlítható, de a többiek elmondása alapján azért a bálnánál jobb. Jégverést persze a városban is kapunk. Negyedóránként követi egymást a jég és a napsütés. A természet úgy viselkedik, akár egy szeszélyes nő. Hol cirógat, hol ütlegel, mi pedig felváltva szemlélődünk és menekülünk.Ragyogó napsütésben indulunk el Reykjavíkból a negyedórányira lévő keflavíki télbe. A többiek már a kocsiból sem hajlandóak kiszállni a kikötőnél. Én még eszeveszetten rohangálok a hajók között, miközben a jég folyamatosan dörömböl a hátamon. A társaság harsány kacajjal kíséri mozdulataimat. Szerintem ez egyáltalán nem vicces.

Havas reggelre ébredünk, kicsit tartva a mai naptól. A bálnalest megtartják. Előzetes élménybeszámolók alapján már most rettegek a gondolattól, hogy vízre keljek. Mindenesetre megfogadjuk a tanácsot és már a hajóra lépéskor magunkhoz veszünk egy-egy zacskót. Az idegenvezetők már indulás előtt osztogatják a hányinger elleni tablettákat. Van rá kereslet. Az út negyedénél már a hajó számos pontján látni vigasztalásra szoruló útitársakat. Néhányan már fekszenek, hogy kibírják valahogy a hátralévő idő végtelennek tűnő perceit. Viki a horizontot keresi, én pedig hős vagyok, nem kértem gyógyszert. Az út felénél azonban már nekem is nyűg a folyamatos hullámzás. Már jártam a kapitánynál, körülnéztem mindenfele és sajnos voltam kint is, ahol megcsapott, ha nem is a mozdony füstje, a hajóé igencsak. Most már az én gyomrom is nyugtalan. A percszámolók körébe kerülök, akik nagyon várják a visszaérkezést.

A hánykolódás után egy óra heverészés következik, utána minden holminkkal egyetemben az út wellness szakaszába lépünk. Ismét a Reykjaness-félszigeten vagyunk, azzal a határozott céllal, hogy megmártózzunk a Blue Lagoon türkiz vizében. Elsőre ez nagyon bizarr kép, hisz a szokásos 5 fok lehel körül most is. De a minden tekintetben modern technika bizalommal tölt el. Megküzdünk a szekrényzárral, majd irány a kinti medence. Fincsi meleg a víz, a fekete köveket fehérre festi az iszap, és a vízi bárban még sör is kapható. Dolce vita két órán keresztül. Mókás kísértetekkén járkálunk a vízben, arcunkon a fehér iszappakolással. Élvezzük a pihenést, a társaságot. Búcsúzóul még beszerzünk a méregdrága ajándékboltból valami kötelező és hasznos ajándéktárgyat, majd a reptér felé vesszük az irányt. A reptéren már zárnak a boltok, hisz az utolsó géppel repülünk el, este fél 7 körül. Még ténfergünk kicsit, beszélgetünk, olvasgatunk és felkészítjük szívünket a hazaérkezésre. Éjfél után érkezünk Budapestre, csomagokkal és élményekkel megrakodva, teljes épségben.

2011

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat