Bea weboldala

Korzika kezdőknek

  Az instrukció az volt, hogy a családi nyaralás célpontja legyen kocsival elérhető, s valamely homokos tengerpartra vezessen. A többiben szabad kezet kaptam. No persze, ilyen paraméterekkel teljesen logikus, hogy Korzika jut eszembe, ami összességében 3700 km vezetést, rengeteg új élményt, s a tranzitszállásokkal együtt közel két hét utazást jelent.

Nem is mi lennénk, ha nem változtatgatnánk még az utolsó pillanatban is néhány fontos dolgon, ami alapvetően határozza meg az egész utat, s magával hoz néhány rossz döntést is. Nem gond, vállaljuk, szép lesz, megéri. És azt hiszem, igazunk is van. 

Lentiből indulunk, a határ mellől, hogy elkerüljük a nagy átmenő forgalmat. Iparkodnunk kell, hiszen 11.30-ra szól a jegyünk a Postojnai cseppkőbarlangba, s a Ljubljana előtti, kikerülhetetlen gigadugó nem szerepelt az útvonaltervünkben. Csodával határos módon 11.21-kor érünk a barlang fenti, telített parkolójához. Gyors ruhaduplázás helyben (a barlangban 10 fok van), a parkolóőr engedélyével, aztán sprint a kisvonathoz Picilánnyal. Bár tudnám, merre, de most járok itt először. Az étteremben az igazi vasútállomás felé próbálnak terelni, de időben rájönnek, mit szeretnék, s onnantól már sínen vagyunk. Vagyis, majd négy perc múlva. Annyi időnk marad, hogy előre és balra föl szaladjunk a lépcsőn, ahol már hangosbemondón hívogatják az elkódorgott utasokat. Szép vetődés. Még épp átférünk. Szerencsére. A pénztárnál kanyargó sor alapján órákat kellene várni, ha lekésnénk az időpontunkat.

Negyedóra vonatozás után gyalogosan indulunk a barlang felfedezésére. Senki ne gondoljon bele romantikus kalandot. Legalább húsz-harminc ember fedez fel velünk egy időben, ami persze nem von le a barlang szépségéből, legfeljebb a vadregény részéből. Az idegenvezető klasszikus feladatait a magyarul beszélő tourguide látja el. Minden flottul és szervezetten zajlik. Másfél óra alatt járunk a "szép termekben", az "orosz hídon", eljutunk a barlang legmélyebb és legmagasabb pontjáig, és látunk barlangi vak gőtét. A kijárat természetesen az ajándékbolton át halad, így többlettárgyakkal felpakolva vonatozunk vissza a zúgóig, a barlang kijáratához. A barlanghoz vezető úton  gazdag kínálatú éttermek, boltok sorakoznak. Hiba kihagyni őket. 

Egyhangúnak tűnő, lapos vidéken át visz az út az olasz San Vito al Tagliamento városába. Nem várok túl sokat a helytől, de amikor bekanyarodunk a malom melletti kis utcába és leparkolunk a többszáz éves templom mellett, érezzük, hogy szeretni fogjuk. Már beköltözés közben elolvadunk az olasz vendégszeretettől, a csendtől, a jó ízléssel berendezett jellegzetes háztól, a kisváros egyéni bájától. A látszólag üresnek tűnő pizzériában minden hely foglalt, de elhozhatjuk választott étkünket, ami Picilánynak nincs ínyére, így azt hisztivel fűszerezve fogyasztjuk el a kertben, utána indulunk egy hosszabb sétára a városka szép és kihalt főterére. Az éjszakai harminc fokban üresen kongnak az éttermek. Úgy tűnik, ma mindenki a mi Prodolone városrészünkben vacsorázik.

Másnap útra kelünk, bár nehezünkre esik. Várnak az új kalandok, az első rögtön Rochetta Mattei várában, ami az eredeti szállásunkhoz lett volna közel, de sajnos a magánkézben lévő vár csak hétvégeken tart nyitva, így kicsit átszervezem az útvonalat. Több mint három órát utazunk, hogy lássuk a kevert stílusjegyeket hordozó épületet. Férjem annyira belelelendül a vezetésbe a le meredek, fel kaptató, másfél sávos utakon, hogy még egy külön kunkort is tesz a végén, de még így is odaérünk a 12.45-ös időpontunkra. Előre megváltott jegyünk van. Profik vagyunk. Csak egy dolgot hibázunk el. Picilánynak is kellett volna audioguide-ot kérni, hiába angol nyelvű. Vagy ő rángat durcás képpel, hogy megszerezze a szerkentyűt, vagy az olasz idegenvezető harsogja túl a felvételt, így esélytelen fordítani a hallottakat. Nagyjából a kastély felénél adom fel, innentől próbálom megérteni az olasz magyarázatot, kevesebb sikerrel, viszont már nyugodtabban, zaklatás nélkül.

Már majdnem este nyolc, mire Orsara Bormidába érünk. A 14.000 fős Tagliamento után óriási váltás a békés, négyszáz fős kisváros. A hatalmas házban egyedüli vendégei vagyunk egy nagyon kedves családnak, akik odavannak attól, hogy Picilányt Bellának hívják. Jogos. Mi is derülnénk, ha valakit úgy mutatnának be, hogy: "Szép", még akkor is, ha valóban az. 

Ez a nekem való környék. Szőlővidék, minden dombon egy várral. Még gyorsan felrohanok Picilánnyal a hegytetőre, de nem sikerül lefutni a napot. Nélkülünk megy le. A kastély is zárva. Persze, lenne mód megtekinteni, előre egyzetetett időpontban, de ez most nem fér bele a programba. Visszakullogunk a kihalt utcákon. Sehol egy bolt. Májkrémes kenyeret vacsorázunk családilag, majd reggel innen indulunk Genovába, a komphoz.

Végre egy nap, amikor időben startolunk el, de ez fel sem tűnik a kétórás várakozás mellett. 7,5 órás kompozás vár ránk, napközben. Foglaltam kabint is, így kellemes, pihentető az utazás. A hajón van bár, étterem, játékgépek és játszóház a gyerekeknek. Picilány gyakorlatilag az út kilencven százalékát az utóbbiban tölti, s fáradhatatlanul csapatot épít. Amikor este fél 7-kor kikötünk Bastia partjainál, az utolsók között távozunk a kompról. Még 3,5 óra autózás vár ránk. Igyekszünk kifelé a zsúfolt városból, csak egy pékségnél állunk meg, ahol úgy megörülnek nekünk, hogy ajándékba kapunk egy zacskónyi finom péksütit. Másnap is azt majszolgatom. 

Az út egyszerűbb részén világosban utazunk át. Azután jön a feketeleves és a sötét éjszaka. Biztos, hogy gyönyörű helyeken kanyargunk. Egyik hajtűkanyar a másikat éri, s egy idő után a táblák is feloldanak minden korlátozást, mondván, hogy azt csinálsz, amit akarsz, úgysem tudsz 30-50 km/h-nál gyorsabban menni. Ezek a 30 kilométeres, egy óra alatt megtehető útszakaszok rendkívül jellemzőek a szigeten. Minden kanyar újabb meglepetés: campingek, vaddisznó, úton heverő kecskecsorda, kerítés mellett legelő borjú. Mindezek ellenére eljutunk Proprianóba. Claire-től, a házigazdánktól pontos instrukciókat kaptunk apartmanunk megtalálásához. Ez nagy segítség, de egy kicsit kételkedünk, jó helyen járunk-e, hiszen odabent ég a villany. Bátraké a szerencse mentalitással bekopogunk, s győzelem. Éjfél körül már alhatunk is.

A következő napok pihenéssel,  a környék és a közeli, nagyon apró kavicsos, dombos part felfedezésésével telnek. Élvezzük a hely szépségét, a tengert, a medencét. A tágas, panorámás teraszon újratervezek, belátva, hogy az összes, általam kijegyzetelt látnivaló három-négyórányira fekszik Proprianótól. És persze intézzük a bevásárlást is, miközben csalódottan realizáljuk, hogy itt a Spar egy alternatív valóságot jelenít meg. 

Míg a család pihen, én a környező partot járom. Megnézem a naplementét a balra eső részen, majd másnap reggel a napfelkeltét a városi strandnál. A másfél óra alatt, amit kint töltök, csodás látvánnyal töltekezem, s a parton, a világítótorony tövében csupán egyetlen horgásszal osztozom.

Újratervezett programjainkat a legszebb strandok köré építem. Mindegyik másfél óra távolságra van, így meg kell gondolni, merre indulunk. Első körben a kihívást tartogató Saint-Antoine strandot látogatjuk meg, Bonifacio mellett. Maga az út is szédületes, át a Roccapina érdekes sziklaalakzatain, éppen csak megpillantva Bonifacio tündöklő szépségét, máris egy éles balkanyar, további tekergőzés az egyre szűkülő úton, egy katonai objektum kerítéssarkáig, melynek tövében csodával határos módon találunk helyet, úgy, hogy tőlünk három lépésnyire már a szakadék van. Mindenki fürdőruhában, csak a legszükségesebb tárgyakkal a kezében. A strandon nem vár komfort, csak a természet vad szépsége. Egy erősen lejtő, rossz minőségű kanyargós aszfalt úton indul az egy kilométeres gyalogút, amit levágunk a környező bozótos ösvényén, hogy azután meredeken lefelé haladhassunk, szikavájatokon át. Sportcipő, vagy túraszandál feltétlen szükséges az út megtételéhez, néha kicsit mászni is kell, de megéri. Csodálatos látvány tárul a szemünk elé, már útközben is. Lent türkiz víz fogad, kék halakkal, és még az utolsó árnyékos hely is mintha ránk várt volna a beugró, lapos barlangrész alatt. Picilány leginkább a fehér homokot élvezi, én beúszom a barlang elé, s később együtt fedezzük fel a sivatagra emlékeztető hátsó oldalt is, ahol találunk egy másik barlangot, ami a víz felől közelíthető meg. Közel másfél órát töltünk ebben a Paradicsomban, majd egy viszontagságos felfelé út után Bonifacio városába térünk. Könnyed ebéd a tengerparton, majd kisvonattal felkanyargunk a sziklaperemre épült városkába. Felesleges volt retúr jegyet venni. Ezt a várost látni kell. Ha nem is ismerhetjük meg alaposabban az időkorlátunk miatt, legalább egy kis ízelítőt kapunk szűk utcáiból, keskeny, meredek kapubejáróiból, s lélegzetelállító kilátásából. Ide bármikor visszatérnék.

Tartom az ígéretem, miszerint nem megyünk már kaptatós strandra. A táv marad, a komfort szint változik. Az útirány a tegnapival egyezik, csak Bonifacio előtt kanyarodik el Porto-Vecchio irányába. A táj egyhangúsága elrejti a mögötte húzódó, gyönyörű strandokat. Csupán a Plage de Santa Giulia irányába megnövekvő gépkocsiforgalom jelzi, hogy itt valami népszerű, fantasztikus dolog vár ránk. Ezt mutatják a fizetős parkolók is. A legtávolabbi 5 Euróba kerül, s innentől 5 Eurónként nő az ár, attól függően, milyen távolságban van a gépkocsipihenő strandtól. Távolabb, a mocsár mellett, a strandon túl, kellemetlen szag kíséretében található egy kisebb parkoló, ami ingyenesnek tűnik, de itt helyet találni némi szerencse is szükséges. Maga a strand tényleg fantasztikusan szép és tiszta. Küzdelem nélkül akad árnyékos hely, bár tényleg sokan vannak. Nyaralásunk alatt a legzsúfoltabb strand, ahol járunk. Ennek ellenére szeretjük, s szívesen töltjük itt a napunk nagy részét. Fél 6 körül kezdünk csomagolni, addigra a strandon is oszlik a tömeg, a parkoló is ingyenessé válik, úgyhogy érdemes lenne maradni, csak kicsit rosszul szerveztük. Kötve vagyunk a proprianói közért nyitvatartásához, s kívánságomra még a közeli Palombaggia strandra is ellátogatunk, csak hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem. Ez is szemet gyönyörködtető, paradicsomi hely, nagy parkolóval, homokos parttal, fenyőkkel. De azért nekünk mára jobb volt a Santa Giulia.

Nem mehetünk el úgy a szigetről, hogy nem láttuk Ajacciót, Korzika fővárosát, Napóleon szülővárosát. Az eddigiekkel ellentétes irány, hasonló érkezési idővel, figyelős utakkal. Kisebbnek képzeltem, regényesebbnek, olyasminek, mint Bonifacio. De nem ilyen. Nyüzsgő, lüktető város, dudáló sofőrökkel, fura Napóleon kultusszal. A korzikai „híresség” szülőházához természetesen mi is ellátogatunk. A látogatás után készleltünk egy játék Napóleonnal gyarapszik, Picilány nagy örömére. A környéken minden a nagy hadvezér korzikaiságát reklámozza. A söröző, az éttermek, de még a wc is. Napóleon jó üzlet.

Ajacciónak van ugyan saját strandja, de túl egyszerű lenne azt választani. Helyette egy órát tekergünk, teljesen képtelen, kihívásokkal teli úton, hogy eljussunk Cupabaia homokdűnés partjára, ahol a nap hátralévő részét töltjük. Ismét másfajta strand, másfajta élmény. Korzikának ezer arca van, s még alig ismerünk belőle valamit.

Utolsó itteni napunkra hajózást tervezünk, de terveinket felülírja az időjárás. Éjszakára már jósolják a vihar érkezését, így a hajósok biztos helyre terelik járműveiket. Nekünk pedig marad a pihenés, a környék felfedezése. Most élvezzük csak igazán a körülöttünk heverő csodaszép partot, amit már a tenger haragos hullámai csapkodnak. Szemlélők vagyunk csupán, búcsúzunk ettől a változatos, izgalmas vidéktől, s az, mint elhagyott szerető, eleinte könnyeivel áztat minket, majd heves tombolásba kezd, mely nem nálunk vágja ki a biztosítékot, hanem az egész rezidencián. Picilány reszket, én próbálok neki a telefon világítása mellett mesét olvasni. Húsz perc eltetlével a vendégek heves üdvrivalgása fogadja a visszatérő világítást.

A reggeli indulásnál észleljük a pusztítás nyomait. Tudjuk, hogy Livornóba érkezésünk után viszonylag feszes tempóra lesz szükség következő szállásunk elfoglalásához, így korán útra kelünk. Siker. Az első ötven kocsi között vagyunk, ami a kompra vár. Csak a komp nincs sehol. Ez sok jót nem jelent. Végül az indulási idő előtt félórával fut be a monstrum, s kezdi ontani magából a járműveket. Lassú folyamat. A beszállás még ennél is lomhábban megy. Hogy kit hova parkoltatnak, a jó szerencsén múlik. Úgy tűnik, mi ennek híján vagyunk, mivel a legfelső, a hatodik emeleti parkoló szintre küldenek. A járművek olyan szorosan állnak, hogy parkolás előtt ki kell szállnom, s így a kocsiban marad a pulóverem és a vizem, ami bizony jól jönne a 4,5 órásnak mondott, de jelen körülmények miatt legalább 7 órásra dagadt utunk alatt. Előnytelen helyzetben vagyunk. Odafönt már minden jobb helyet elfoglaltak a motorosok, gyalogosok és szerencsésebb parkolót igénybe vevők. Kabinunk nincs, mivel az eredeti utazási idő nem tűnt vészesnek. Az utazás maga a megtestesült rémálom. Félóránként váltjuk egymást a játszóház keskeny és sötét ücsörgőjén, de még az elvonulós félórában is vagy nagy az alapzaj, vagy meg lehet fagyni a fedélzeten. Amikor végre megérkezünk Livornóba, az utolsó nyolc kocsi közt hagyhatjuk el a fedélzetet. A kiszállás legalább egy órát vesz igénybe, a kocsiba beszállni nem lehet a szoros közrefogás miatt. Á, dehogy vagyok ideges. Este fél tíz elmúlt. Még tankolni kell, és két órát vezetni Grizzana Morandiba. A bejelentkezést már indulás előtt lekéssük, noha az este 11-ig odaérés sima ügynek tűnt. És még dugóba is kerülünk az autópályán. Éjjel?! Meglepő, de cseppet sem mulatságos. Csak és kizárólag olasz vendéglátóink nagyvonalúságán és rugalmasságán múlik, hogy azon az éjszakán van hol aludnunk. A kommunikáció azonban jó sok megpróbáltatást okoz mindenkinek. Fáradtak vagyunk, elgyötörtek, és nagyon örülünk, amikor fél 1 környékén végre bejutunk tiszta és elbűvölő szobánkba. Pietro, a vendéglátónk nevét imába foglalva szenderülünk álomba.

Reggel körülnézünk ezen a picike, aranyos településen.  A játszó, ami éppen szemben van a hotellel, egyben kutyafuttató és kulturális színtér is. Odalent mély völgyek, viadukt, oldalvást zöldellő lombok. Rövid séta, hosszú vezetés követezik. Fordítva jobb lenne, de haladnunk kell. A munkaidő végére érnénk a szlovéniai Voduléba, de búcsúzóul még igazi, olasz pizzára vágyunk. Palmanova felé kanyarodva azonnal találunk is egy helyes kisvendéglőt, ahol a kiszolgálás gyors és a pizza pedig mennyei, de ez a kitérő éppen elég arra, hogy közben a munkából hazatérők ellepjék az utakat. Szlovéniában dugó dugót követ, este lesz, mire a szállásra érünk. Ismét szőlővidék, de teljesen más, mint az olaszoknál. Hogy várat is lássunk, még íziben átruccanunk Celjébe. A celjei vár ugyanis este 9-ig nyitva tart. Nem hinném, hogy a logikus útvonalon közelítünk a műemlék felé. A táj gyönyörű, de jobban izgatnak a keskeny utak, amiken haladunk, és az, hogy elférünk-e rajta. Megnyugvás beletorkollni a normál főtútba, s leparkolni a vár előtt. A komor falak és a rácsos kapu nem sugallja, hogy nyitva lenne az épület, de ha az ember közelebb merészkedik, megtalálja a bejáratot. Rajtunk kívül még ketten csellengenek az ősi falak között. Élvezzük a teret, a várból sugárzó erőt, a szépségét, a lábunk alatt heverő város látványát. Hiába vagyunk fáradtak, jobb hogy itt kezdtünk és nem a prózaibb bevásárlással, mert felefedező utunk felénél elered az eső. Beljebb húzódunk, a zárt terekbe. A horror múzeumba, ahol a középkori kínzóeszközöket tekinthetjük meg. Van benne valami nyomasztó így, estefelé, sötétben, egyedül (mert a gyerek persze ide nem jöhet be velünk), de mindezzel együtt ezt a várat szeretjük mindannyian, és csak az idő rövidsége és zordsága bír távozásra viszonylag hamar.

A szitáló, áztató eső másnap reggel is kitart, de ez nem riaszt vissza felfedező sétámtól, míg túlhajszolt családtagjaim kihasználják a késői rajtidőt, s boldogan szuszókálnak. Az autóforgalom ritka, kizárólag akkor érkezik két jármű, amikor a hajtűkanyarban bandukolok. Odalent álmosan hevernek a takaros házikók, felettük a domboldalon jólfésült szőlők sora, távolabb a dübörgő autópálya. Már csak egy programunk van, a Zycka kartuzija kolostor, amit a GPS 13 perc távolságra jelez. Az út első fele rendben van. Utána fölfelé kanyargunk. Ez még oké, ilyen eddig is volt. Az utunk végén azonban nem a kolostor van, hanem egy zsákutca. Amerre az útvonaltervező küldene minket, hegyomlás miatt zárva. Megpróbálkozunk egy másik útvonallal is, de feladjuk, amikor olyan meredekből kéne lejtőbe váltanunk, hogy nem látunk túl az autó orrán. Legközelebb, simább terepről nekifutunk újra. Már alig várom.

2023. szeptember

Hasznos infók: 

- Az utazásnál két nagy komptársaság jöhet szóba: a Moby és a Corsica Ferries. A jegy ára a foglaltságtól függ, vagyis érdemes mielőbb megvásárolni. Nem mindig a legrövidebbnek tűnő út a legjobb és a legolcsóbb.

- Postojnai barlang belépő: 28,50 Euro, gyerek (15 éves korig): 17 Euro

- Parkolás Bonifacióban: negyedóra 70 cent

- Ajaccióban Napóleon házának megtekintése 17 éves korig ingyenes.

- Celjei vár: családi belépő 15 Euro

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat