Majdnem tökéletes Mennyország 2.

Sao Miguel

 

Szokásosan, késve indulunk. Pénz az asztalon, kulcs a „lábtörlő alatt”, izgalom a zsigerekben. Végre nem potyára megyünk ki a lajesi reptérre. Sao Miguelre utazunk.

Az előző napok izgalmai (járattörlés miatti problémák) rányomják bélyegüket az előkészületekre, így megkönnyebbülés, hogy Ponta Delgada repterén csak a bőröndökre kell kicsit többet várni. Maga a szerevezés tökéletes, az autónk már a helyszínen (és még magyarul is beszél). A parkolórendszer megfejtése okoz némi gondot, de utána már gyorsan ott vagyunk a hatalmas, ízlésesen berendezett villánál (még egy apró könyvtára is van), ahol a következő napokat töltjük. Közel a városhoz, de messze a nyüzsgéstől, jelenleg egyedüli vendégként, ami fura, személyes hangulatot teremt. 

Természetesen a futball világbajnokság döntőjét nézni kell. Nem is akárhogy! A társalgóból közvetlenül a fedett lovardára látni rá, de ez még önmagában nem elég. Carolina, a tulajdonos sörről és chipsről is gondoskodik, hogy meglegyen a hangulat. Néha odasandít az eredményre, miközben egy térképen magyarázza, mit érdemes megnéznünk, megkóstolnunk. „Nagyon fontos, hogy a kapu mindig zárva legyen.” - mondja szigorú arccal. Döbbenetemet látva hozzáfűzi, hogy ha nem tartjuk a szabályt, akkor bejönnek a tehenek, s tönkreteszik a csodálatos kertet, amit még a nagypapája alakított ki. Együtt nevetünk a veszélyes jószágokon, és tartjuk magunkat a kéréshez.

Alig várom, hogy induljunk Ribeira Grandéba, a Középkori Fesztivál utolsó délutánjára. Félóra alatt érünk oda, s óriási mázlival rögtön megtaláljuk a nagy, ingyenes parkolót, közel a központhoz. Már az első utcán keresztesekbe botlunk, akik egy férfit kínoznak. Ígéretes indítás. A fesztivál helyszíne egy szalmával felszórt tér, ahol udvari bolondok, kényes dámák, szolgalegények, kalózok elegyednek a tömeggel. Egy szerzetes pattogatott kukoricát árul, edzőcipőben. A színpadon ír stílusú zene hangzik, a falu bolondja vidoran csapkodja az emberek vállát. Egy bandita előrántja kését, s büszkén pózol a fényképezőm előtt. Igazi buli hangulat vesz körül. Turistaként sem érzem magam idegennek, s örömmel kóstolom meg a helyi, sült krumplival szórt hot dogot is. Isteni. A jelmezesek felvonulásáig maradunk. A dobosok nyitják a sort, akik az egész ünnepség zenei aláfestését, adják. Őket követik a polgárok, urak, úrhölgyek, papok, inkvizítorok, hastáncosok, s visszatérő ismerőseink, kalózok, banditák, bolondok. A menet vége felé egy három méteres apáca és egy püspök dülöngél a szétrebbenő tömeg irányába. A gólyalábas óriások hatalmas kezei pörögve osztják áldásukat a figyelmetlenebb nézőknek. Már nem vágyom máshova. Ezzel a mosolygós élménnyel fejezem be a napot.

Carolina instrukcióit követve vágunk neki a következő kalandnak. Panorámás, lenyűgöző utak mellett hortenziákkal fotózkodó turisták. Az előző szigeten is szépek voltak ezek a virágok, de itt emberfej méretűek, dúsan burjánzanak mindenfelé. Sejtjük, hogy a legnépszerűbb látványosságoknál nem leszünk egyedül. Ez különösen igaz, ha valaki Sete Cidadeshez tart, illetve annak legkeresettebb kilátópontjához, a Boca do Infernohoz. A bejárat a Lagoa do Canario felől nyílik. Teszünk a partján egy rövid sétát, de semmi jel nem mutat arra, hogy a tó megtekintése után bármi érdekes várna ránk. Megkockáztatjuk a gyaloglást, bár a többség a kényelmesebb megoldást választja. Parkoló autók sora jelzi az irányt. Az első emelkedőn felkapaszkodva már kiszakad belőlünk egy „hűha”, pedig ez a látvány még csak az előszobája annak, ami következik. Szerencsénk van. Nem néztünk előrejelzést, de tiszta az idő, így a kilátóponton torlódó tömegeken túl is érvényesül a vulkáni tavak kettős színe. Az egyik kék, a másik zöld. Fotózni muszáj. Szimplán csak csodáljuk a tájat, nem sikerül a részévé válni a folyamatosan újratermelődő látogatók miatt.

 Következő kilátópontunk, a Vista do Rei. A parkolót húsz percre vehetjük igénybe. Elég kevésnek tűnik, főként úgy, hogy a Monte Palace Hotel csontvázában egy csomó turistát látok kószálni. Úgy látszik, lassan minden nyaralásunk járulékos része, hogy omladozó hotelekben mászkálunk. Igaz, a Monte Palace jobb állapotú, mint az eddigiek, s enyészetét csupán a korai érdektelenségnek köszönheti, nem annak, hogy rommá lőtték. Most azonban virágkorát éli. Tiltótáblák vannak, tiltó emberek nincsenek, így mindenki magáénak érzi a hívogató épületet, melynek tetejéről remek kilátás nyílik a két tóra és a környékre.

A kisebbik tavat, a Lagoa Verdét közelebbről is szemrevételezzük. Idővel még jól állunk, így belefér egy séta a tó körül. A part szépen gondozott, virágok, madarak és egy széles út veszi körbe. Eddigi tapasztalatainkból megtanulhattuk volna, hogy nem minden az, aminek látszik. Küzdelmes, bújós, mászós, becsapós szakasz vár ránk az egyharmadától. Csodálatos, de két órát visz el.

 Ponta da Ferrariához már sietnünk kell. A kilátópont szép, de semmi különös. Nem is értem, Carolina miért kardoskodott mellette. Aztán rájövök, hol is vagyunk valójában. Kicsit előrébb sétálva már látom a fürdőhelyet, ahol a vulkáni aktivitás alulról melegíti a vizet. Nagyon szívesen kipróbálnám. Egyedi élmény, de a tavi séta teljesen kivette az erőmet. A fürdőruha a kocsiban maradt, s ez jelen körülmények között túl sok plusz mozgást jelentene. A parkolóból már nem térünk vissza.

Villámfényképezésre ugrunk be Mosterios pompás strandjára, ami szintén több időt érdemelne. Hajt minket a vágy, hogy termálvizes esti fürdőzéssel zárjuk a napot. De elkésünk. A fürdő este kilenckor bezár. A rendelkezésre álló idő túl rövid, így információszerzésre használjuk fel, s másnap délelőtt itt kezdjük a napot.

A Caldeira Velhához érdemes időben érkezni. Azért is, mert nemcsak a parkolóhelyek száma korlátozott. Maximum kétszázötven ember tartózkodhat a fürdő területén egy időben. Aggodalmam felesleges, bőven beleférünk a keretbe. Mintha a dzsungelben járnánk, úgy kanyargunk be a pálmák között megbújó medencékhez. A legtávolabbi ponton vízesés csobog alá. Páran már fürdenek is alatta. Sorra próbáljuk a medencéket, melyeknek hőfoka harmincöt-harminckilenc fok közötti. A legfelsőt a vízesés huszonöt fokosra hűti, így jó választás azzal kezdeni. Két óra önfeledt pihenés, zsúfoltság nélkül, lenyűgöző háttérrel. Az egyetlen szűk keresztmetszet a wc, amiből csupán egy-egy áll rendelkezésre. Mivel maximum két órát tartózkodhatunk a fürdőben, a készülődésnél ezt is bele kell kalkulálni.

Hegyi szerpentinen kanyargunk felfelé, a Lagoa do Fogo felé. A tegnapiból okulva, most nem tervezünk tójárást, de azért picit időznénk a partján. A kilátópontról hívogat a növényzetben kacsázó út, s a mélyben várakozó, homokos föveny. Meggondolandó, hiszen ez visszafelé legalább száz méter szintet jelent. Keressük a lehetőséget, hogyan is ötvözhetnénk a természet szeretetét a városi kényelemmel, ami persze most időhiányból adódik. Hátrányos helyzetünket fokozza az úton átbandukoló tehéncsorda. Komótosan lépkednek az itató felé. Tekergünk a képeslapra illő környezetben, majd megállunk egy újabb kilátópontnál. De hiszen itt már jártunk! Rövid töprengés után megállapítjuk, hogy a tó nem megközelíthető autóval, így a GPS végtelenített útvonalon köröztet. Erre a szigetre több nap lett volna szükséges. Világosan látszik.

Most már éhesek is vagyunk. Minden vágyunk, hogy megkóstoljuk Furnas specialitását, a cozidót, amit forró, vulkáni földbe ágyazva főznek. Állítólag a kempingben a legfinomabb. Igaz lehet, hiszen mind elfogy, mire megérkezünk. A pincér kedvesen útbaigazít a fumarolák felé, ahol, ha cozidót nem is, de caldeirában főzött kukoricát eszünk. Egy ideig elüti az éhséget.

A furnasi hőforrások meglepően sokan vannak. Ennyit még Izlandon sem láttam egy helyen. Különböző színben rotyognak, nagy gőzzel, sárgásbarnára színezve a közeli vizeket. Ilyesmien fürdőzhetnénk a Terra Nostra Parkban, ha nem zárás előtt érkeznénk.

 

Visszatérünk a Lagoa das Furnashoz. Hat után már ingyenes a parkoló. Még itt is akad néznivaló gejzír, s vagyunk olyan szerencsések, hogy láthatjuk a cozido készítésének egyik mozzanatát. A büfé már itt is bezárt, csak reménykedni tudunk, hogy a fürdőben jut majd harapnivaló. A Poca da Dona Beija, ugyanúgy termálfürdő, mint a Terra Nostra, csak kevésbé ismert a külföldiek körében. A személyzet kedves, a látogatást magyarul köszönik meg.  Elsőre nem tűnik olyan szépnek, mint a Caldeira Velha, viszont sajátos szabályrendszerrel működik. Mindenki zöld kosarakkal járkál, ami nagyon praktikus a vizes holmik cipeléséhez, s az ökoszisztéma zavartalansága érdekében tilos az étkezés. Rendezett, jópofa hely, s ha az ember belép a harminckilenc fokos vízbe, már el is ragadja a hangulat. Minden medence más és más, mint ahogy nevük is mutatja. A Mysticában a vízesést teszteljük. Nem bírjuk sokáig a fojtogató párát. Utána már a kíváncsiság visz tovább a többi medencébe. Mindegyiket másért szeretjük. 

Éjszakába nyúlóan pancsikolhatnánk, ha nem lennénk túlzottan éhesek. Már gyúlnak a hangulatos fények, mikor elindulunk. Mivel a fürdő melletti kínai étterem nem gyújt bennünk vágyat, abban bízunk, hogy a sokáig nyitva tartó Parque Atlanticóban hozzájuitunk egy szelet pizzához. Előttünk húzzák le a rolót éjjel tizenegykor. Korgó gyomorral, de sok élménnyel térünk haza.

Már csak egy fél napunk maradt. Nordestét szeretnénk megnézni, de a természet goromba arcát mutatja. Minél közelebb érünk, annál vastagabb az esőfüggöny. Mindent elmos, az utat is alig látjuk. Ennek így nincs értelme. Visszafordulunk. Időszakos szünet az egyik kilátónál. Fényképezni próbálok, de csak tíz másodpercem van rá. Mire letörlöm a blendét, tömegével ömlik rám a csapadék.

Ponta Delgadaban találunk menedéket a zord idő elől. Egy óránk maradt körülnézni, felkészületlenül, mivel soron kívüli program. Legszívesebben valamilyen botanikus kertbe mennék. Tudom, hogy több is van, de egynek sem jut eszembe a neve. Így a Hősök Kapujához nyargalunk le, útvonaltervezővel. Kötelező látványosság. Messze van, így csak megnézzük, s már fordulunk is. És akkor elénk toppan a park, amire vágytunk. A Jardim Antonio Borges. Kevesebb mint tíz perc alatt rohanunk végig rajta, s a csattanó csak ezután jön. Közvetlenül a Parque Atlantico mellett van, mint ahogy egy másik park is.

Nincs idő ezen keseregni. Késésben vagyunk, mennünk kell a holminkért és a reptérre. Az eső is ideért. És még a tehenek is…

Szokásos kapkodás. Carlos higgadtan viseli a késést. Az autó ellenőrzése után kényelmes tempóban furikáz ki minket a reptérre. Most már nem lehet semmi gond. A biztonságiak különösen éberek ma. Érdekli őket a technikai felszerelésem, a dezodorom, és hogy van-e nálam könyv. Persze, hogy van! Miután a vajamat elkobozzák, mehetek. Negyven perces késéssel indul a járat, így késő éjjel landolunk Lisszabonban. Aggódva várjuk a csomagunkat, látva, hogy az érkező poggyászok mekkorát puffannak a futószalagon. De nekünk ezzel nem kell törődni, mivel a miénk meg sem érkezik. Éjfél, mire sorra kerülünk a poggyász reklamációnál. Ott kiderül, hogy a csomagunk nem veszett el, csak épp közvetlenül átteszik a budapesti gépre. Ez nem is rossz ötlet, de jó lett volna előre tudni. Elfogadjuk a helyzetet. A bőrönd kulcsa úgyis Ponta Delgadaban maradt, így mindegy, hogy milyen okból nem jutunk a szükséges holminkhoz. Végre elindulhatunk a szállásra. A labirintusból kijutva, hosszan kígyózó sorokat látunk. Mindenki taxira vár. Kétségbeesetten hívom a szállást. Kiderül, hogy a metró közvetlenül a reptér mellett van. A biztonsági őr vált nekünk jegyet, mivel nem sikerül dekódolni a jegytípusokat. A metró sok utassal indul, senki sem rohan. Mintha ismeretlen lenne az utolsó metró fogalma. Még az is lehet, hogy non-stop jár. Az utasok egy részével egyező irányban haladunk. A bulinegyedben lakunk! Az utcán harsány, naturalisztikus kép. Beszélgetés, zene, ital, illetve annak hatása látszik. Hajnali egy körül jár. Küzdünk a folyamatos kaptatókkal, s áldjuk a TAP nevét, amiért rendelkezett a poggyászunkról. Elgyötörten érkezünk a hotelbe. A recepciós egyedi humorral megáldott idősebb úr. Eleinte furcsállja, hogy a csomagunk mindössze egy-egy hátizsák, de bizalmat szavaz nekünk, s még a töltőjét is kölcsönadja (az is a bőröndben maradt). A szoba és a környék élénk ellentétben áll előző szállásunk békéjével, de most nem kell más, csak egy ágy, ahol aludhatunk. Az viszont kényelmes. Reggel innen indulunk tovább Budapestre. Természetesen késéssel.

 

2018

 

Köszönet:

- Carlosnak, aki kooperatívan intézte az autóbérlésünket

- Carolinának, aki nélkül ezeket a fantasztikus helyeket nem találtuk volna meg ilyen könnyen,

- Ritának, az Azori Éden bloggerének, aki sokat segített kapcsolataival, javaslataival, s akitől mindig kérdezhettem Sao Miguelről.

 

Árak:

Caldeira Velha 8 E (2 órát lehet maradni)

Terra Nostra Park 8 E

Poca da Dona Beija 6 E

Jégkrém 1,60-1,80 E

 

Oldal: Majdnem tökéletes Mennyország 2. (Azori-szigetek)
Bea weboldala - © 2008 - 2025 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat