Bea weboldala

 Írországi félkör

Félig a körben, félig a körön kívül. Furán indul az első "szabad" reggel. A kollégista élet végén, de még Dublinban, kívülállóként, hangolódva az ír vidékre. 

 Együtt megyünk a reggeli buszhoz lakótársaimmal, Beával és Zbynekkel. Egy helyről, egy időben indul a túránk, teljesen más irányba. Még egy utolsó ölelés elválás előtt. Az estét már máshol töltöm. 

Most Észak-Írországba készülök. A sofőr a bőröndöm láttán megkérdezi, hogy a visszaútra is csatlakozom-e. Vicces figura. Katerina, a csoporttársam a közelben ül, de a tegnapi tapasztalatok után már nem is számítok a társaságára. Helyette egy belga lánnyal beszélgetek, aki skót irodalmat kutat. A határtátlépést észre sem vennénk, ha a sofőr nem figyelmeztetne a roamingra.

Az első megálló a Dark Hedges, igazi Trónok Harca helyszín. Itt bolyongott Arya Stark Vérebbel. Most én bolyongok itt, kismillió másik turistával. A fák szépek ugyan, de a sötét, baljós hangulatnak annyi. Az eső szerencsére szünetet tart a megállóinknál, de a másik három turistabusz a továbbiakban is velünk azonos terv szerint mozog, így a Carrick a Redge függőhídra nyíló látképért is küzdeni kell.

 A kilátóponthoz oda sem férek, így felmászom a kőfalra, ami szigorúan tilos lenne, de így sincs esélyem egyedül szerepelni a fényképen. A hídon csak egyénileg lehet átkelni, buszos csoportoknak nem engedélyezett. Sóvárogva hagyom el a parkolót, ami távozásunkkor teljesen kiürül. A Dunluce kastélyt is csak messziről szemlélgethetem. Hiába képzeltem el, hogy majd itt fogok bolyongani, mint arra érdemes kísértet. A Giant's Causeway-re, vagyis az Óriások útjára viszont 2,5 órát kapunk. Nem rohanok, nem szállok fel az amúgy is zsúfolt utasszállítóra. Szemlélődöm, élvezem a tájat. Rengeteg ember fényképezkedik, mászik fel a természet által simára csiszolt bazaltkövecskékre. De még így is fantasztikus élmény. Elbámészkodtam az időt. A bazaltorgonához már nem jutok fel, de arra még van esélyem, hogy körbejárjam a területet. Elindulok a kanyargós kaptatón. Nehezen veszem a lépcsőfokokat, de végül megbirkózom a feladattal. Fent vagyok. Már csak a táj élvezete van hátra. Teszek néhány lépést, és...

Leszakad az eső. Intenzíven ömlik. Az esőkabát sem véd meg. Néhány partizán képet készítek, de alapvetően most a menekülésé a főszerep. A bakancsomban cuppog a víz, a nadrágom térdig nedves. Egy cél lebeg előttem: elérni a buszt. Innentől pedig van egy órám száradni az étteremben. Még egy megállónk van, Belfast, ami tömött parkolókkal és szakadó esővel fogad. Már ki sem szállok a buszból. Az eső ugyan félóra múlva eláll, de akkor már a külvárosban parkírozunk. Készítek néhány képet helyben, de így nekem Belfast gyakorlatilag kimarad.

Fél 9-re már új szállásomon vagyok. Kulcs a megadott helyen. A házigazda sehol. Este tízkor rákérdezek, fogunk-e találkozni. Azt írja, majd holnap. Szokatlan a pezsgő koliélet után ez az üres, idegen ház. De legalább a többiek küldenek képeket, s általuk én is láthatom a Moher-sziklákat.

 A következő nap a kastélyoké. A Drimnagh kastélynál kezdem, ami a lakóhelyemtől húsz perc séta. Információim szerint kizárólag előre bejelentett csoportokat fogad, így nem fűzök hozzá nagy reményeket, de legalább kívülről szeretném látni. Ebben azonban a várárok akadályoz. Tanácstalanul ácsorgok a kapu előtt, ami egyszer csak kinyílik. A hölgy, aki kikukkant rajta először hátrahőköl, majd elhadarja, hogy ha jön csoport, akkor csatlakozhatok hozzá, ha nem jön akkor körbevezet, ha nekem megfelel. Naná, hogy megfelel. Boldogan bólogatok. A várakozási idő alatt felfedezhetem a kertet. A kastély igen kedvemre való. Kicsi, bájos, középkori épület, tele titkokkal, érdekes történetekkel. Életem legjobb félórás vezetésén vagyok, amiből lesz háromnegyed óra is. Szerintem az idegenvezető is élvezi, hogy ilyen lelkes egyszemélyes csoportja van. Van itt plafonba épített csapda, amin keresztül le lehetett önteni forró olajjal a nem kívánatos vendéget. Kapok konyhatörténeti bemutatót, ráadásul megleshetem a titkos szobát. (Megígértem, nem mondom el, hogy hol rejtegetik.) Zárásként pedig a kert gyógynövényeivel és azok hatásaival ismerkedem meg. 

A Dublin kastély már egész más hatás, más cél. A kiállítás a tömegeknek szól, semmi intimitás. Az első terme az I. világháború előtt tiszteleg, hiszen itt szállásolták el a sebesülteket. Nagy része galéria, és van néhány bútor. Szép, de nem ragad magával. Végigszaladom az egészet. Amúgy is sietnem kell, mert Bea vár. Nem szeretnék elkésni. De elkések. Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy a buszok mindig más irányból jönnek, mint ahonnan várom őket.

A hidegre és a telefonom töltöttségi szintjére tekintettel hosszasan buszozunk a Phoenix Parkba. Imádom, hogy a járműveken tölthetem a telefonomat. És titkolt szándékom megnézni az Ashton kastélyt is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy az állatkert része-e vagy önállóan látogatható. Másfél kilométeren keresztül gyalogoltatom Beát, aki nem viseli jól efféle rögtönzéseimet. A kastély valójában egy kis kőépület. Jelnleg zárva. Van viszont látogatóközpont, érdekes kiállítással a Trinity College és a Phoenix Park történetéről. A recepción érdeklődöm az őzekről is. Tudom, hogy vannak itt, de Bea megsejti a szándékot és letiltja az akciót. Ma már csak a buszig hajlandó gyalogolni velem.

 Szerettem Dublin nyitottságát, türelmét, ítéletmentességét. De most már ideje a vidéki Írország felé venni az irányt. Négyórás buszút után érkezem meg Killarney-be. A GPS feleslegesen járat velem egy hurkot a szálláshelyre. Délután már rájövök a turpisságra. Kicsit csalódott vagyok. Másra számítottam, nem egy fogadóra, papírvékony falakkal. A városba viszont beleszeretek első látásra. A főutcán boltok, éttermek, fagyizók, elviselhető mennyiségű ember. Egy fiú hegedül. A zene a lelkemig hat, igyekszem ezzel a dallammal a fülemben hazatérni. Az éjszaka rémes. A szomszédok hangosak és nem alszanak jól, így én sem. Ráadásul reggel még a szendvicsemet is megeszik a közös hűtőből, de ezzel csak akkor szembesülök, amikor mennék a túrámra. A házigazda gyorsan ad nekem croissant, amivel kihúzhatom az egésznapos utazást. 

Az idő szitálós. Írországban alapvetően kétfajta esővel találkozom. Egyikhez sem jó az esernyő. A szemerkélőshöz még nem szükséges, a másiknál meg lényegtelen, mert úgyis eláztat. A Dingle-félszigeti túrát, amit kisbusszal teszünk meg, egy jókedélyű nagypapa vezeti. Alkalmanként még énekel is nekünk. Nagyon élvezetes stílusban és sokat mesél. Először egy nagy, homokos strandon állunk meg. Miközben én pulóverben és kabátban vacogok, az írek vidáman strandolnak, vagy pózolnak topban és rövidnadrágban.

Szerencsére útközben is sok a fotómegálló. Egyértelműen a természeté a főszerep. Lehet ugyan itt is kézbe fogni bébi barit, de csak 3 Euróért. Egyetlen városban állunk meg, ahol Funghinak, a delfinnek kultusza van. Közönségszavazással egy órát töltünk itt, majd időben érkezünk. Az eső nem csábít további csavargásra. Gyűjtöm az erőt másnapra.

Jól is teszem. Több mint kilenc órát töltök a Killarney Nemzeti Park felfedezésével, ami annyira kimerítő, hogy a nap végén már a szervezetem is jelzi, hogy nem éri be két csirkés wrappal és néhány csokis keksszel.

Maga a park, közvetlenül a városból érhető el. Én a Hopp on Hopp of módszert választom. Első megállóm a Ross kastély. Van rá egy órám, de nem járok sikerrel. Valahogy nem sikerült összehangolni a busz menetrendjével. Csak vezetéssel látogatható. Tömeg nincs, de mire kinyitna, addigra éppen lekésném a következő buszt is. Fájó szívvel, de továbbmegyek a Torc vízeséshez. Ez már zsúfoltabb helyszín. Bár valóban szép. A buszvezető innen sétát javasol. A Muckross ház nincs messze innen. El is indulok. Mire felérek a hegytetőre, rájövök, hogy az út nem oda visz, ahova el szeretnék jutni. Visszafordulok, s most már a jó irányba haladva egyik ámulatból esem a másikba. Hegyek, hatalmas fák, derékig érő fű, tópart. Egy kicsit olyan, mintha az ember előtti világba csöppentem volna bele. Ezt az álmodozást csak az arra haladó lovaskocsik, biciklik siklatják ki. 

A Muckross házat a hatalmas kert felől közelítem meg. Égbe szökő fák, színes virágok, kis patakocska, sziklakert. Maga az épület egyenesen a tóra néz, ahol a fűben elszórtan turisták hevernek, a parti sétányon lovaskocsik galoppoznak. Varázsvidéken járok. Nehéz innen elszakadni, tovább indulni, pedig a partmenti sétányon egy, még ennél is nagyobb élmény vár rám. A Muckross apátság romos épülete. Kevés a félóra, amim maradt erre a mágikus helyre. A méltóságteljes falak közé betérve bejárható az épület. Nemcsak a kerengő, az emelet és a torony is. A romok előtt sírhantok és tehénlegelő. Balra pedig a túraút, ami kivisz a főúthoz.

Muszáj elérni az utolsó buszt a Ross kastélyhoz. Szeretném még bejárni azt is. Szerencsém van. A tömeg jóval nagyobb, mint reggel, de az utolsó túrára még van hely. Az épület valójában egy XVI. századi lakótorony. Korabeli berendezései segítenek megidézni a múltat, noha abba nem szeretnék belegondolni, hogy a toalet mellett tartották a ruhákat a rovarok távoltartása céljából.

Fáradt vagyok, de még nem szeretnék hazamenni. A város innen nagyjából 2,5 kilométerre van. A hosszabb, kalandosabb utat választom, s nem veszek tudomást a fáradtságról. Megéri. Látom más megvilágításban a kastélyt, a tavat. Sikerül megugrasztanom egy őzet is, aki nem számított rám. Egyedül bolyongok az erdei úton. Néha jön egy-egy futó vagy biciklis. Nagy élmény részévé válni a tájnak. Megérdemlem a meleg vacsorát.

Másnap már Galway felé veszem az irányt. A házinéni még most is bűntudatot érez falánk vendégei miatt, de megnyugtatom, hogy nincs szükség extra élelemre, megleszek. 

Limerick kétórányi utazásra van Killarney-től. A busz késve érkezik a Rock Road megállóhoz, s joggal izgulok, hiszen az eredetileg rendelkezésemre álló háromnegyedórás átszállásból tíz perc marad, mire végre megérkezünk. Sietnék, de az első ülésen ülő idős bácsika bevág elém, hogy komótosan kászálódhasson le a jármúről. Próbálom kikerülni, majd bőröndöstül nyargalok át a számomra ismeretlen város ismeretlen megállójába. Csodával határos módon időben és jó megállóban vagyok. Busz azonban sehol sincs. Érzek némi tanácstalanságot a várakozók körében is, majd, mikor a járat háromnegyedórás késéssel megérkezik, a tanácstalanság tovább nő. Van egy olyan verzió is, hogy csak az jöhet fel, aki online vett jegyet előre, így mindenki a telefonját nyomkodja. Végül mégis felszállhatunk. A sofőr összeszámol minket, majd közli, hogy túl sokat késett, ezért erre a körre a vendégei vagyunk. 

Galway-be nagyjából egyszerre érkezem az esővel, ami marad is egész ott tartózkodásom alatt. Valahogy nem sikerül megszeretnem ezt a várost. A délután nagy része szobafogságban telik a csapadék miatt. Amikor mégis kimerészkedek, leginkább a sétány melletti kutyapiszok és a kikötő szeméthegyének bűze rögzül emlékeimben. Pedig bizonyára nem ez lenne a fő attrakció. 

Másnap sem jobb a helyzet. Intenzív égszakadás, ami lehetetlenné teszi a Connemara Nemzeti Park megcsodálását. Az alapfeltételek sem adottak a jó kiránduláshoz. Kicsi, gusztustalanul kopott, kényelmetlen busz (a lábam sem fér el), igénytelen sofőr. Mindössze tizenöten vagyunk. Nagy nehezen kiharcolunk egy fotómegállót, aztán a Kylemore Apátság felé vesszük az irányt. A túraveztő, aki egyben a sofőr is, négyóra szabadidőt ad nekünk ezen a csodás helyen. Tényleg kell rá majdnem ennyi idő, hogy az ember bejárhassa a területet, ami még az eső ellenére is varázslatos. A hegyek tetejéről minimum hat vízesés csorog alá, alant a kastély, melynek szépségét a víztükör is másolja.  Mindenhol tökéletes az összhang, minden zegét és zugát érdemes alaposan végignézni, magunkba szívni. Ritka alkalom, de most nem távozom hiányérzettel. Csak később, amikor a sofőr a programjaink felét elhagyja. Mindenki kimerült. Már senkinek nincs ereje tiltakozni. Borravalót azonban nem adok, pedig jól látható helyre kerül a pénzgyűjtő doboz. 

A hazaút nem múlhat el izgalmak nélkül. A házigazdáim biztatnak, ne aggódjak, a Shannon kis reptér, elég lesz a szűk kétóra indulás előtt . Az eddigi tapasztalataim a buszok érkezésére vonatkozóan azonban nem ad okot nyugalomra. Minden idegeskedés ellenére nekik lesz igazuk. A repülőt gond nélkül elérem, s mire a várost elhagyom, még a nap is kajánul sütni kezd.

Árak:

Drimnagh castle 9 Euro: (csak készpénz)

Dublin castle vezetés nélkül:  8 Euro

Dublin Coach Dublin-Killarney odaútra szóló jegy: 20 Euro

Hop on Hop off busz egész napra: 15 Euro

Muckross ház:  7 Euro

Ross kastély:  5 Euro

Egy tál éltel étteremben: 15 Euro

Killarney-Limerick buszjegy: 15 Euro

Big Mac: 8,10 Euro

Galway-Shannon Airport buszjegy: 10 Euro

2022. szeptember

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat