Hogyan lettem másodosztályú tájfutó?

 

Biz'Isten én mindent megtettem, hogy elkerüljem ezt a sorsot. Valahol azonban mégis meg lehetett írva, ha sikerült bevinni engem az erdőbe úgy, hogy vissza is térjek oda önszántamból.

 

Legrégibb gyerekkori emlékemben úgy tűnök fel önmagam előtt, mint aki a testnevelés órán ártatlanul tölti büntetését a Nagyjátszót körbeölelő futópályáján, a megtorlásul kirótt egészórás futáson. Tanár úr! Én esküszöm, hogy csendben voltam. 

Tény és való, ez az élmény nem vitt közelebb a futás szeretetéhez. Apróbb lázadásokkal próbáltam fellépni a tanári önkény ellen, s innentől titokban sétáltam a focipálya mögötti bokroknál, ami kiesett a látókörből. Csak azért is! Azt hiszem, ez valahol bevésődött, mert sok esetben most is szívesebben vagyok tájsétáló, mint tájfutó, amikor épp nem lát senki.

 Középiskolában átmenetileg megszabadultam a futás okozta nyűgtől. Felmentésem volt, mert nem bírta a térdem. Utána pedig azzal a kényelmes tudattal folytattam tanulmányaimat, hogy a gimiben, ahova beiratkoztam, nem lesz testnevelés. 

 Magával a futással legközelebb tizenkét év múlva találkoztam, Zsolt személyében, akire már új főnököm előre figyelmeztetett, vigyázzak vele. Igaza volt.

 Zsolt már akkor lelkes tájfutó volt, aki szívesen fedezett fel új sporttehetségeket. Bár magamat szemlélve azért a tehetség szót erősen kérdőjelesnek érzem. Szilárdan ellenáltam, de a kitartását, hogy belőlem is tájfutót varázsoljon, nem tudtam megtörni. Ez a rábeszélés esetemben öt teljes évig tartott.

Extrém módszereket vetettem be, hogy ne vigyen tájfutni. Egyik alkalommal például a legcsinosabb miniruhámban és magassarkúban mentem dolgozni, hogy még a versenyre cibálás gondolata se forduljon meg a fejében, de őt ez sem tartotta vissza. Nos, azt hiszem, akkor még a sok mindent megélt tájfutók is kerek szemekkel meredtek rám, az öltözékemet látva.

Maga a tanítási folyamat, ami ezután következett, abból állt, hogy kerestünk egy erdőt, és beneveztünk a legkönnyebb kategóriába. Zsoltnál volt a térkép, én mellette sétáltam, közben nagyon szórakoztató történeteket mesélt, és abszolút rutinosan megtalált minden pontot. A gond csak akkor kezdődött, amikor úgy döntött, most már ideje a saját lábamra állnom, s kiengedett egyedül a terepre.

Az első versenyek egyikét megnyertem. Igaz, szereztem a többieknek jónéhány izgalmas percet azzal, hogy előkerülök-e valaha, de nem adhattam fel a versenyt, mert rém kínos lett volna úgy veszíteni, hogy más nem indult a kategóriában. Ez igazán motiváló volt. Innentől biztosra mentem és igyekeztem olyan versenyekre nevezni, ahol éremesélyesként indulhattam.

 

Ezzel játszadoztam néhány évig, közben rengeteg emberrel futottam össze az erdőben, remek ismeretségeket kötöttem. És lassan, észrevétlenül engem is megfertőzött a vírus, a tájfutás szeretete. 

Idén úgy döntöttem, megmérettetem magam. Kiváltottam a versenyengedélyt. És annak ellenére, hogy a futásban még mindig lomha vagyok és elég kényelmes, már megtanultam tájékozódni, és számtalan sikerélményt is szereztem, többek között azt, hogy másodosztályú lettem. Tudom, mi a jellegfa, a sűrű zöld, a kőmező. Már nem ijeszt, ha egyedül kell kimennem a rajtba. Néha még maga a futás is élvezetes. Csak két mumusom maradt, a vaddisznók és a darazsak. Utóbbiak a személyi edző kategóriába tartoznak - a legyekkel együtt -, vagyis tiltott szerek, amik gyorsabb és egyre gyorsabb mozgásra késztetnek, míg el nem érem a biztonságot adó versenyközpontot. A gépkocsi fedezékében kipirultan civil ruháimba csusszanva pedig már továbbszaladnak a gondolataim a megérdemelt wellness és a következő verseny felé.

2012

 

 

 

---

 

Oldal: Hogyan lettem másodosztályú tájfutó?
Bea weboldala - © 2008 - 2024 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat