Bea weboldala

 Balkánból a forgatagba

Kopog az eső a hideg éjszakában. Egy kevésbé ismert határátkelő felé tartunk, hogy elkerüljük a sorállást. Az út minősége hagy maga után kívánnivalót, viszont tényleg nincs forgalom. 

   A csapadék kitartó útitársnak bizonyul, végigkísér minket Horvátország sima aszfaltján, s Bosznia-Hercegovina vadregényes vidékein is. Világos van, amikor a határ utáni első bosnyák benzinkúthoz begördülünk. Helyi fizetőeszközre (konvertibilis márkára) nincs szükségünk, hiszen a bankkártyát és az eurót mindenhol elfogadják. Az üzlethelyiségben igazi kocsma hangulat fogad, fulladozunk a füsttől. Igyekszünk mielőbb távozni, s a továbbiakban kerüljük az ilyen jellegű megállókat.

 Uraljuk az autópályát. Közel s távol szinte senki, legfeljebb a városok környékén csatlakozik néhány versenyző. A helyzet Lukácsbányánál változik. A táj itt új arculatot ölt. A hegyek és az Orbász folyó fogócskáját többórás kacskaringóval követhetjük nyomon. Varázslatos vidék, mely kiköveteli magának a bámulatot, amit az 50-60 km/h megengedett sebesség lehetővé is tesz. Ennek ellenére van, aki fittyet hány az adottságoknak. Már nagyobb a forgalom, s ezért nem veszélytelen a sziklaoldalon haladás, miközben szemből, a záróvonalat átlépve egy elszánt BIH (a rendszámtáblájukon ez áll) vadul vágtázik felénk. Félreállni szinte lehetetlen bizonyos szakaszokon, ezért jobbára mozgó fényképeket készítek. 

  Jajcénél Imre megszán, s bámészkodási időt ad nekem. Tíz percet. Ezt a megállót már korábban egyeztettem Vele. Egy düledező ház alatt parkolunk. Nem túl bizalomgerjesztő, de se tábla, se felirat, ami távol tartana. A rendelkezésemre álló időt arra használom, hogy tüzetesen szemügyre vegyem a gyönyörű vízesést. Az eső még mindig szemerkél, de ez a látvány varázsán semmit nem változtat. Magasról, sziklaperemek közt hull alá a folyó, helyenként fákkal szabdalva. Fölötte emelkedik a város, egy középkori várral, amit messziről, sóváran figyelek. Mátyás királynak valószínűleg több lehetősége volt körbetekinteni, mint nekem, mikor a tizenötödik században visszafoglalta a törököktől. Igaz, akkor még a parkolásért sem kellett fizetni. Azon, hogy a vízesés előtt, a folyóba miért van odaállítva egy létra, még sokat töprengünk.

  Jajcétől távolodva még mindig varázslatos a vidék. A folyó továbbra is ide-oda cikázik, hol mellettünk, hol alattunk bukkanva elő. A partján horgászok és szeméthegyek. Mintha Boszniában nem is hallottak volna a környezetvédelemről. Műanyag flakonok, nylonzacskók az előtérben, hátul pedig felhőszaggató hegyek. Kontrasztos, elszomorító kép. 

  Mire Mostarba érkezünk, már változnak a viszonyok, s leteper minket a kánikula. Az idáig tökéletesen működő GPS sokkot kap, s nem találjuk a közös pontot. Mindenfelé útfelújítás, lezárások. Otthon érezzük magunkat, de azért már szeretnénk megérkezni a szállásra. Nagyjából félóra tekergés után ez sikerül is. Visszajutunk oda, ahonnan indultunk. Egy kihalt irodaépületben lépcsőzünk a csomagokkal. Szokatlan környezet, de a szobánk meseszép. Igazán nehéz elszakadni a Neretvára félkör-panorámás, hűtött lakrésztől, ahol a fürdőszoba mindennel felszerelt, szeparáltan két kétszemélyes ágyunk is van, s remek idézetek a falon.  

  Mostar kétarcúságát már az irodaház előtt megtapasztaljuk. Egy ismert bank van szállásunkkal szemben, amit egy mecsetből alakítottak ki. Szétlőtt, több sebből vérző házak a városközpontban, körülöttük új, hipermodern épületek. Csillogó, szépen alakított utcák, s ötméterenként koldusok. Javarészt kisgyerekkel. Itt mindennek ára van. A Stari Moston, a fürdőnadrágos férfi körül óriási tömeg - zömében nők. Az ugró kivár. Még nem gyűlt össze az ötven eurós "munkadíj". A kövezet annyira csúszik a lábam alatt, hogy inkább a lejutásra koncentrálok. És meg is éheztem. A Sadrvan Étteremben helyi ízekkel tömjük meg bendőnket. Finom és laktató étel, kellemesen kialakított környezet, udvarias kiszolgálás. A jó vacsorával viszont nem illik kapkodni, s úgy tűnik, az ugrónak időközben lejárt a műszakja. A hídon már nem tolong senki. Lesétálunk a Neretva partjára. A víz hideg, de azért néhányan így is hűsölnek benne. Még egy kis kört teszünk a csöppnyi óvárosban és a bazárban. Van itt minden: kendők, lámpák, csúnya pénztárcák, kalasnyikov. Utóbbival még fotózkodni is lehet. Egy euróért. Az egyik presszónál csadoros nők üldögélnek. Nehéz levenni róluk a szemem. Igazából még sosem láttam csadoros nőt inni. Most ez érdekel leginkább, a fagyim másodlagos. 

Már gyúlnak a fények, hallani a müezzin énekét. Igazi balkáni hangulat, de azért nagyon szép. Visszatérünk a szállásra, hogy pihenjünk is valamicskét.

  Másnap délelőtt nehezen búcsúzom a nagycsaládos fecskétől és vicces fiókáitól, akik a bejárati ajtó megfigyelő egységét alkotják. Hosszú út áll előttünk. A környék arculata folyamatosan változik, a forgalom elenyésző, a határátkelés zökkenőmentes. Ezt még néhányszor teszteljük.

  Ahhoz, hogy átjussunk komppal Korculára, a Peljesac-félsziget aljáról majdnem a tetejéig kell visszamenni, Orebicbe. Az út közel kilencven percig tart, s a legszebb, legvadregényesebb részénél lassítani kényszerülünk. A látvány miatt egyáltalán nem bánom. Alattunk, meredeken, halott fák hajolnak a tenger fölé, az út komoran kanyarog, egyre magasabbra. Előzni lehetetlen, bár rajtunk kívül is sokan megtennék. A két kamion, ami a sort felvezeti, békésen araszol. Nem sokon múlik. Még látjuk kihajózni a kompot. 

  A forróság  kitartó és kíméletlen, pedig már jócskán a délutánban járunk. Igazi főnyeremény a saját strand a ház előtt, és a terasz, ami innentől nyaralásunk fő helyszínévé lép elő. Reggelik, ebédek, vacsorák és a békés szemlélődés színhelye. A higgadt, idilli állapotot másnap alaposan felkorbácsoljuk azzal, hogy besétálunk Korcula városába. Az öreg falakat este hét után már szétfeszítik a turisták. Megszűnik a magánélet. Szűk, sötét szobáikból a törzslakosok is előmerészkedenk olvasni, sakkozni, esetleg keresni a nyugalmat. Merész vállalkozás. Csodálom a türelmüket. Mi nehezen viseljük. Sodródunk egy darabig. Megnézzük Marco Polo házát, ami igazából nem is ház, csupán egy torony. Két emeletet gyalogolunk felfelé, de a kilátás hozzáférhetetlen. Csalódottan távozunk. Kidobott pénz volt. Az invázió igencsak kedvünket szegi, így visszamenekülünk a magánédenünkbe.

 Másnap reggel a sziget nyugati csücskét vesszük célba, hogy tájékozódjunk az aktuális vízi árakról. Vela Luka városa az előző esti őrjöngéshez képest megnyugtatóan hat ránk. Vannak boltok, fagyizók, éttermek, viszont nem árasztja el az utcákat a tömeg. Igaz, a hajózási iroda előtt többen is várakoznak, de ezt inkább a furcsa nyitva tartásnak tudom be. Négy órát nyitva reggel, hármat zárva, majd kilencvenöt percig nyitva, három órát zárva, utána újra nyitva majdnem négy órán keresztül. A viszonylag jól időzített információszerzés után jöhet az általam oly nagyon vágyott Vela Spilja barlang felkutatása. Először kocsival próbáljuk. Egy ideig követjük az útjelző táblákat, aztán vélhetőleg elrontunk egy kanyart. Olyan utcákon tekergünk, ahol a haladási irányunkat megszabja, hogy épp parkol-e valaki a háza előtt.

  Két kocsi semmiképp nem fér el ezeken a szűk járatokon, néha még egy is alig. Akad olyan kanyar, ahol tíz centivel megyünk el a fal mellett. Amint tudunk, parkolunk, s a továbbiakban inkább gyalog keresünk. Érdekes, számozott utcákon kaptatunk felfelé, nagyjából harmincnyolc fokban. Igazi túlélő túra, délután egy táján, a legmelegebb időszakban. A 130 méter szint végtelennek tűnik a szemünkben. Ahogy egyre feljebb érünk, úgy bukkannak elénk az öblök és az eddig rejtett sziget a háttérben. De már fényképezni sincs erőm. Amikor végre elérjük a barlangot, tíz percig csak pihenünk, s póbáljuk pótolni a folyadékvesztést. Megküzdöttünk az élményért.

A barlang tetején két hatalmas nyíláson árad be a napfény, egészen egyedi hangulatot kölcsönözve neki. Mindenképp megnézzük, hisz ezért gyalogoltunk ennyit. Egyértelműen én vagyok a lelkesebb.

  Visszafelé már gyorsabban megy a séta. Szívesen bóklásznék még a városban, de más irányba indulunk. A hegyeken keresztül egy másik tengerparti szakaszra. Hajmeresztő blatoi utcák visznek meredeken felfelé. A kocsi is szemrehányóan szuszog. A szembeforgalom elenyésző, de azért van. Ilyenkor gyors döntési képesség kell, hogy ki merre térjen le. Egy éles kanyarral tekeredünk vissza a főútra, s kanyargunk le egy hegyi szerpentinen Grscica városkába, ahol megtapasztaljuk, hogy a nyugalmat is lehet túlzásig fokozni. Itt tényleg nincs szinte semmi, a tengeren és néhány üdülőházon kívül. De ez sem volt felesleges kitérő, nélküle sosem tudtam volna meg, milyen egyedi KRESZ táblák léteznek.

  Még néhányszor visszatérünk Korcula vársoba, gondosan ügyelve, hogy este negyed nyolc után ne legyünk a központi részeken. Ezekre a napokra általánosan a nyugodt pihenés, állatokkal ismerkedés (pók, rák, gekkó, macska, döglött százlábú) és természetesen a fürdőzés jellemző. Délután pedig egy kis levezető séta. Különféle izgalmas benyomások érnek egymás után. Megtapasztaljuk, hogy a tengerparti, kiülős, szép kilátásos pizzériának is van hátránya, viszont az újabb városrész is tartogat meglepetéseket. A kolostortól látszik a naplemente, amit eddig általában takartak előlünk a hegyek. Szép látvány. Még a kertet gondozó apácát is fotózásra bírja. 

Felfedezünk egy új bevásárlóközpontot, ahova többször visszatérünk. Nemcsak az áru miatt. Innen a leggyönyörűbb a kilátás a városra. Mindig új, mindig más. Egyszerűen megunhatatlan.

  Van egy borongós napunk is. Örülök neki. Végre kinyithatom az ablakokat, amin a macska laza mozdulattal beugrik egy rövid látogatásra. Nagyon otthonosan mozog az apartmanban, de azért kipaterolom, s megyek én is fürdőzni. A levegő kellemes, jól esik a tengervíz a bőrömnek. A fellegek még mindig fenyegetően lógatják lábukat, míg az egyikből egy hosszú nyúlvány ereszkedik alá, egészen a tengerig. Egy tornádó. Nem az a tipikus, vaskos, amerikai fajta, de hosszú, nyúlánk és elég izmos. Nagyjából a komp útvonalán táncol közel tíz percig. Lélegzetelállító látvány. 

  Végre kiránduló idő van. Az ég a kék megannyi árnyalatát vonultatja fel előttünk. A város fölött magasodó Forteza erődbe igyekszünk. Könnyen megtaláljuk, a parkolóhelyről csupán egy kis séta felfelé. Tizenkilencedik században épült teste megviselten tárja elénk kapuját. Kalandos, korlát nélküli lépcsősor vezet felfele, a gyerekméretű, rács nélküli ablakok már sejtetnek valamit a kilátásból. De legalább ingyen látogatható. Odafent két meglepetés vár. Egyrészt a toronyőr jelenléte, másrészt a panoráma. Korcula ugyan nem látszik, de az összes környező szigetetcske igen. Mljet is ott gubbaszt a háttérben, maga köré ölelve néhány felhőt. A látvány magáért beszél. Látnunk kell közelről is. A háttérben az őr is épp Mljet szépségéről duruzsol két fiatalnak. Ezzel el is dőlt. Lebattyogunk a viharverte kikötőbe, s hosszas sorállás után megváltjuk jegyeinket a szigetre.

  Másnap reggel izgatottan várakozunk a katamaránra. Teljes a fejetlenség. Sejtjük, hogy jó helyen vagyunk, de nincs semmiféle útbaigazítás. Amikor már kellőképp közel van az indulás időpontja, megjelenik egy ember, aki vásári kikiáltó módszerrel adja hírül, ki hova menjen. Az odaút még egyszerű, de a visszaút időpontja kérdéses. Az illetékesek közül mindenki mást mond. Ráérünk még ezen aggódni. Most a csodálatos panorámát élvezzük. Mljetre körülbelül félóra alatt érünk át, sokadmagunkkal. Még a tömeg érekezése előtt sikerül megváltani a jegyet a nemzeti parkba. Az ár nem olcsó, de benne van egy hajózás is a belső tavakon. Az első benyomások közömbösek. Hotel, kikötő, árusok. Az emelkedő tetején áttérünk a gyalogösvényre. Előbb kellett volna. Szűk, elbizonytalanító ösvény vezet lefelé. Kitartunk, s így meglesz a jutalom. A  tó rejtekhelyét semmi nem jelzi előre. A táj még csak nem is szép. Aztán hirtelen, az egyik kanyar mögül elénk vetődik a türkiz vizfelszín. Épp csak annyi időm van, hogy ellenőrizzem, mennyire melengető. Ehhez persze össze kell gyűjtenem minden bátorságom, hiszen mindenhol ott vannak a kisebb-nagyobb darazsak. Mljet nem cáfol rá nevének jelentésére: méz. 

  A hajózás egy rövid és egy kisebb állomást érint. Az első megállónál még néhány utassal gyarapszik a létszám, de még mindig jobban állunk, mint az előttünk induló járat, aminek az orrán is ülnek. A Szűz Mária szigeten húsz percet kapunk. A kis kápolnában mise zajlik, így kívülről járjuk körbe az épületet, már amennyire ilyen rövid idő alatt ez lehetséges. Van néhány rom és csacsi, de most jobban izgat, hogy visszakapjam eredeti helyemet a vízi járművön. Aggodalmam nem alaptalan. A sorok átrendeződnek. Visszafelé már mellettem is egy hatéves rugdossa a padot. Végre kikötünk. Jöhet a fürdés. Átólálkodom a darazsak között, megküzdök a kavicsokkal, s élevezem a lubickolást az enyhén sós vízben. Vitetem magam a sodorral, a kis tóból át a nagy tóba. Az ár erősebb, mint gondoltam, visszakapaszkodni csak nagy nehézség árán tudok, s begyűjtök néhány horzsolást.

Kár, hogy nem maradhatunk tovább. Ha még mást is szeretnénk látni, mennünk kell. A nagy tó oldalán indulunk tovább az első kisvárosig, s ott kanyarodunk fel az erdő irányába. Az út szélén pókhálózatok ékítik a bozótot. Igazi lakópark jelleg. Nem csábít tájfutásra. De a vidék nagyon szép. Az erdőtűz friss nyomai látszanak a kórház környékén, ahol először elkérik a jegyünket. Morgok. A sziget közepén járunk, egy kaptató után. Miért pont most?

  Polace közelében már szűkös a rendelkezésünkre álló idő. Reszkírozunk, s lesétálunk a településre. Az útikönyv korai, az első és hatodik századból származó palotaromokat ígér. Könnyen megtaláljuk, de nem azt kapjuk, amit vártunk. Műemlék jelleg nincs, a régi kövek alatt veteményeskertek. Csak a romantikáját vesztette el, de az épp elég. A tengerre már csak egy odapillantásnyi időnk marad. Meredek emelkedőn kaptatunk, ami meghálálja a beléfektetett energiát. Visszanézve Polacéra, egy csodálatos öböl látképe tárul szemünk elé. A város ebből a szögből sokkal szebb, mint közelről. Tempósan haladunk tovább, fönt a magasban, a nagy tó oldalán.  A kikötőbe időben visszaérünk. Bulihajók mindenhol. Képtelenségnek tűnik, hogy itt kössön ki a mi járatunk. Miután már megérkezünk, kiderül, hogy valóban lett volna még egy óránk a fürdésre. De már elfáradtunk a loholásban. Elgyötörten várakozunk. A megadott időpontra a kikötő környéke kiürül, helyet adva a katamaránnak.

 Az utolsó napokban a szállásunk adottságait élvezzük. Fürdünk, sétálunk, ücsörgünk a teraszon, este pedig még kiheverünk a pálmák alá, a nyugágyra, s nézzük a csillagokat. Szemből, a kempingből időnként hallani beszédfoszlányokat, de tíz után már elcsendesedik minden. Mi is erőt gyűjtünk a közelgő úthoz. A szállást fél tizenkettőig kell elhagyni, így már másnap nyolckor a tengerben talál a reggel. Kihasználom a magánstrand adta előnyöket, amíg erre lehetőségem adódik. Természetesen még utána sem teszem el fürdőruhát. Átköltözködünk a kemping erdős-köves részére, ahol a déli órákban igen nagy a zsúfoltság, s a megszokott kényelem után rettentő puritánnak tűnnek a girbegurba sziklapárkányok. Két fürdőzés még belefér. A háromórás komppal hajózunk át Orebicbe. Fél ötre Ston városában vagyunk, ahol nehezen találunk parkolót, sokat várunk a pizzára, s le kell mondanom eredeti tervemről, miszerint megmászom a hat kilométeres falat. Nem az ára riaszt el. Inkább a magassága. Este hat óra van. A fal felvezet a hegytetőig. Nem látom esélyét, hogy hétig visszaérnék. Igazi felnőtt döntést hozok, s beszállok a kocsiba. Hazafelé még bőven lesz időm kigondolni, milyen jövőbeni kirándulással lehetne összekötni a stoni várfal megtekintését.

2017

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat