Majdnem tökéletes Mennyország 1.

 

Terceira

  

Ha már nászút, akkor legyen emlékezetes. Ez vezérelt idén, amikor az Azori-szigeteket választottuk úti célul. Örömmel vállaltam a szervezést. Bár nem sikerült tökéletesre, a hibáival együtt is az egyik legszerethetőbb nyaralásunk lett.

    Amit máshogy szerveznék, az a repülés ütemezése. Az Azori-szigetek az Atlanti-óceánnak majdnem a közepén helyezkedik el. Az időeltolódás -2 óra. Vagyis, ha elindulunk Budapestről délután négykor, akkor átszállással együtt éjfél körül (ottani idő szerint) érkeznénk Sao Miguelre, feltételezve azt, hogy a gép nem késik. De ez nagyon naiv feltételezés.

 A gépünk az említett paraméterekkel, hajnali 1.30-kor landol Ponta Delgada repterén (itthoni idő szerint 3.30). Másra sem vágyunk, csak aludni. Hiába az elegáns hotelszoba és a város közelsége, érthető, hogy az ágy vonzásának engedünk. A reggeli után még kicsit kábultan próbáljuk felkutatni a lehetséges élelemforrásokat (piac, bolt) és megnézni a környékből, ami belefér az időbe a kora délutáni repülés előtt. Az utazás leginkább egy osztálykirándulásra emlékeztet. Nagyjából huszonöten lehetünk a gépen. A csomagokra gyakorlatilag várni sem kell. A bérelt autóval félóra alatt óceánparti házikónknál vagyunk. Alberto, a házigazda pezsgővel, szőlővel, saját készítésű süteménnyel és rengeteg programajánlóval vár minket.

 

 

Aznap nem megyünk messzire. A Monte Brasil és alatta a világörökségi város, Angra do Heroísmo gyakorlatilag a szomszédunkban van. A hegyre vezető út egy katonai erőd és egy feszesen tisztelgő katona előtt halad el. Kacskaringókkal és jelentős szintemelkedéssel érünk a magaslatra. A lemenő nap sugarai már javában tapogatják a Monte Brasil itt-ott kopár koponyáját, s a velünk szemben húzódó Sao Jorge is maga köré teker egy sejtelmes felhőt. A miénken kívül két autó várakozik gazdájára. Ez a létszám az emlékmű mellett legelésző őzeket sem feszélyezi. A közelben lévő vadasparkból kaptak kijárást az esti időszakra, s igen barátságosak. Negyed tízig ismerkedhetünk, utána zár a hegy. Bár ez elég furán hangzik. 

 

 Nagyon élvezem az ittlétet. Mióta leszállt a gépünk, letörölhetetlen vigyor ül az arcomon. Ezt neveznék boldogságnak?

 Furnas do Enxofre felé haladva, az autóból „félig kilógva”, őrült turista módjára kattintgatom a fényképezőt. Az utak hortenziákkal borítva. Kék felvezető csík a zöldellő mezőket áthasító szürke utak mellett. Vulkanikus természetvédelmi területen járunk. Kiépítettségét tekintve a Sas-hegyre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ott nem vörös a talaj. A tanösvény ingyenes, gyorsan körbejárható, de túlzottan civilizált. Valami vadregényesebbre számítottam (annak ellenére, hogy bájos volt a kis kénes gőzölgés a hegyoldalban).

 

 De még csak a nap elején járunk. Biscoitos felé kanyarodunk, egy farmra, ahol többen gyülekeznek. Az ebédet a mozgóbüféből oldjuk meg. Bifanát rendelünk, vagyis marhahúsos szendvicset, frissen, helyben sütve. Ízletes, olcsó és tényleg laktató. Innentől főfő táplálékforrássá válik számunkra.

 Nem ez az egyetlen pozitív meglepetés. Biscoitos strandjánál (is) ingyenes a parkolás és a fürdés. Van kulturált mosdó, zuhanyzó és természetes fürdőmedencék, vulkáni kőzetből. Az embernek már csak néhány lépcsőt és vízimentőt kellett elhelyeznie a medencék szélére, hogy biztonságossá tegye. Végül is az óceánban fürdünk! Elég hideg és garnélarákok rohangálnak benne. Vétek lenne kihagyni.

 

 

Az biztos, hogy az Azori-szigetek a lehető legjobb hely számomra: se szúnyog, se darázs, se negyven fok. Dongó akad néha, de az is olyan vidéki busz menetrendben jár, vagyis elviselhető félelmi szint. Emellett rengeteg kaland vár ránk. Mártózás után például az Algar do Carvao barlang. A legzsúfoltabb programhelyszínünk, bár még itt is könnyedén találunk parkolót. Lávabarlangról van szó, melynek tetején természetes nyílás gondoskodik a fényről. Mélyében kis tavacska húzódik. Az uralkodó szín a zöld, mely buján burjánzik a felső részen.

 

 

 Lávanyomokat látni itt is és a Gruta do Natal barlangban is, amit ugyanezen a napon járunk be. Utóbbi elég családias és nem túl hideg. Instrukciókkal és védősisakkal felszerelkezve indulunk a barlangi túrára. Riogatnak ugyan azzal, hogy nehéz lehet a terep, de egyáltalán nem igényel erőfeszítést. Rajtunk kívül csak egy fiatal pár bóklászik idelent, s láthatólag ők is nagyon élvezik, hogy a saját tempójukban haladhatnak. Itt már több a lávafolyás, a göröngy, a köveken növekvő természetes zöld növényzet és a lehetőség arra, hogy az ember beverje a fejét. A hab a tortán a kijárat, ami alatt gyakorlott limbo mozdulatokkal lehet áthaladni, vagy esetleg guggolva.

 

 Még nem érzem, hogy fáradt lennék, így a horvát-angol meccs helyett az Angrában való csavargást választom. Egy helyi fiatalember mutatja a legrövidebb utat. Közben felhívja a figyelmem arra, hogy bikafuttatás van. Vagyis, ha egy lövést hallok, akkor vonuljak fedezékbe, mert szembejövő bikára lehet számítani. Elég ijesztően hangzik. Nos, nem ez volt a tervem, de mire leérünk a központba, megismerem a szabályokat. Részben. A harmadik felfestett csík biztonságot jelent, két lövés után pedig szabad a járkálás, akkor nincs veszély. A bikát kétszer látom, védőtávolságból. Esze ágában sincs arra közeledni, ahol állok. A két lövés után már az utcán fotózom az embereket, akik bedeszkázott ajtók mögül, a tetőről vagy az erkélyről figyelik az eseményeket.  Nagy társadalmi jamboree. De fura, hogy még mindig odafönt ücsörögnek, s nem idelent sétálgatnak. No igen, ők tudják azt, amit én kezdőként még nem. Még három bika hátra van. Mire az utca végére érek, jön is a következő lövés. Váratlanul ér, így nem tudom átélni az esemény nagyszerűségét. Inkább békésebb vizekre evezek, s lemegyek a partra. Szép helyeken barangolok, de nem ott, ahová készültem. Ez a nap némi hiányérzettel zárul.

 

 A Monte Brasil piknik helyként kiváló választás. Egy itt elfogyasztott tízórai vagy ebéd, kombinálva a mesés panorámával… Ehhez persze több idő kellene. Angrában is csak a tegnap kihagyott részeket járjuk be sebtiben. Barátságos kisváros, falatka járdákkal (vagy járda nélkül), egyedi stílusú házakkal, melyekből közvetlen az autók közé léphetünk. A könyvtárat nem sikerül megtalálni, de van itt egy csodaszép kék templom, egy Kolumbus szobor és homokos part, ami most kimarad, mivel egy 4,9 kilométeres túra, a Mistérios Negros vár ránk. Kezdetben széles, barátságos úton gyalogolunk, majd a piros-sárga jel fenyőfélék közé kanyarít, s egy vékonyabb ösvényen fut tovább. Kiszáradt tó, apró madarak, álomzöld környezet. Legfeljebb mesekönyvek illusztrációjaként láttam ilyen színt. Csak ámulok. Az út közben kacskaringózik tovább. Már át kell mászni gyökereken, de ez még belefér.

 Amikor viszont már félórán keresztül küszködöm a vulkanikus, összevissza dobált köveken, megértem, hogy a becsült idő miért 2,5 óra. Jelzés van, út nincs. Abbeli reményem, hogy kitelepülök, és a helyi tájfutó szövetség elnöke leszek, megdőlni látszik. A terep tájfutásra teljesen alkalmatlan. Újra ösvényen a lábunk. Alátekintve olyan, mintha a jura korban járnánk, s a fák közül bármikor előronthatna egy Tyrannosaurus. De ez a találkozás elmarad, mint ahogy embereket sem látunk a háromórás gyaloglás alatt. Hol erdőben, hol tehénlegelőn visz a jelzés. Változatos, izgalmas, soha nem tudjuk, mi bukkan elénk. Elfáradunk ugyan, de még beugrunk a biscoitosi bikafuttatásra. Az előző napi rutinnal kényelmes nézőhelyet választok a kerítésen. Teljesen más élmény úgy, hogy készülök rá.

 

 Zaklatott éjszaka vár. A légitársaság késő este, sms-ben értesít, hogy másnap reggeli járatunkat egy nappal későbbre helyezte át. Mivel mindössze két napunk lett volna Pico szigetén, jelentősen befolyásolja az út további menetét és a közérzetünket. Rengeteget vívódunk, és maradunk Terceirán.

 A délelőttöt elviszi a reptéri ügyintézés, a szállás és a kocsi megszervezése, így délután kirándulunk. Az Ilheus de Mína környékén kap el minket a zápor. Könnyűnek jelölt séta, valószínűleg nem ilyen időjárásra vonatkoztatva. Kötélbe kapaszkodva küzdünk az elemekkel, aztán feladjuk. Mire a kocsihoz érünk, változik az időjárás. Bő negyedóránk van, hogy végigszaladjunk a már ismert ösvényeken. Érdemes. Teljesen más arcát mutatja a táj, mielőtt újra lecsap a zápor.

 

 Az időjárás szeszélyes. Csak reménykedünk, hogy kellő autózással kikerülünk a borongásból. Ez így is lesz, de a Baías da Agualva túrajelzésre nem sikerül rábukkanni. Ennek később még lesz jelentősége. Relaxálunk, kettesben élvezzük Quatro Ribeiras strandjának csendességét. Ez a strand, ha lehet, még sokkal szebb, mint a biscoitosi. Vadregényesebb, személyre szabottabb. Egy eldugott kis gyöngyszem, vízimalommal, néhány vízeséssel, lépcsőkkel, óceáni fürdővel. Bőven beérhetnénk ilyen napzárással, hazafelé azonban felfedezem az eldugott sárga-piros jelet.  

 

Baias da Agualva szikláira a térkép csak 3,8 kilométert ír (igaz 2 órára becsüli). Nem foghat ki rajtunk. Már majdnem nyolc óra, mire belevágunk. Az út házak mellett vezet, majd egy ösvényen enyhén lefelé, az egyik oldalon legelők, a másik oldalon mélybe zuhanó sziklák, alatta az óceán. Ha most szembe jönne velem Jane Austen bármelyik főhőse, abszolút hihető lenne. Az út göröngyös, de sok szépséget tartogat.

 

 Nem érezzük a távolságokat. A legelő szélén csalfán visszafordul az ösvény. Még messze vagyunk a felétől. Nem egyenesen halad tovább, hanem meredeken lefelé. Egész sokáig. Aztán újra fel. A kocsi már látótávolságban jobb felől, mikor éles ballal ismét lekanyarodunk. Korlát nélküli meredek. Biztonságos, de azért kell figyelni. A szakadék nyomon követ minket balról. Alkonyodik. A látvány még fényképezővel is visszaadhatatlan. Szedjük a lábunkat. Jó lenne kijutni a szakadékos részről, mielőtt besötétedik. Lávaköveken bukdácsolunk, utána végre elérjük az aszfalt utat. Még parkoló is van. Korai öröm. Az útvonal nem erre vezet. Már lassan a völgy aljában vagyunk. Elhaladunk az érdektelenül kérődző tehenek mellett, be a két szikla közé, mely igencsak fokozza a sötétérzetet. Már alig látni. Vízelvezető csatornákon botorkálunk, ami után megváltás a meredek kaptató. Végre elérjük a túra végét. Ránk esteledett. A kocsiút melletti visszacsorgás a parkolóhoz, már gyerekjáték.

 

 Utolsó terceirai napunkon hagyjuk, hogy sodorjanak az események. A sziget nyugati oldalán még nem jártunk. A legvirágosabb út az eddigiek közül. Hirtelen indíttatásból parkolunk be a kocsisor végére. Egy ranchon vagyunk, ahol kis bikákat treníroznak. A bikák vérmérséklete különböző, de látszólag szívesen vesznek részt a mókában. A kör alakú küzdőtéren „négy hazafutó pont” van, ami védelmet jelent a bikucikkal szemben, vagy a sportosabbak felugorhatnak a falra is. A futtatással ellentétben itt sok állat szerepel, egymás után. Közben nincsenek lövések, nincs szünet, viszont folyamatos a büfészolgálat. Lehet bifanát falatozni és kukoricát majszolni. A mulatság végén még a finom tortából is kapunk.

 

 Serreta felé haladva, Sao Jorge szigete többet mutat magából, mint eddig. A Lagoinha nevű tóhoz tervezzük a mai túrát. Parkoló bőven akad. Készülünk a meglepetésekre, mivel ismét széles úton indulunk. Most azonban nagy kihívások nem várnak ránk, leszámítva, hogy itt a legtöbb a szintemelkedés. Az erdő szép, vöröses, zöldes, házméretű fenyőkkel. Erősen el vagyunk kapatva az előző napok élményorgiája miatt, így az elénk táruló szépségeket nem tudjuk kellőképp értékelni. Be sem fejezzük a túrát, nehogy kockáztassuk utolsó bikafuttatásunkat. Időben hozott döntés. Mire Sao Mateus kikötőjébe érünk, az első bika már lefutotta körét. Újfajta helyszín, újfajta koncepció. Vannak békaemberek, fürdőzők, jelentős tömeg a teraszokon, a lépcsősornál. Elégedett vagyok a terasszal, ahonnan követem az eseményeket. Nemcsak a bikafuttatásra látok rá, de a Monte Brasilra is (egy új szögből). A kettes számú bika nagy vehemenciával tör előre, s hamarosan a vízben találja magát. A leckét megtanulja ugyan, de nem ússza meg, hogy a későbbiekben még bele ne lökjék. Kezdem sajnálni. A balesetet, amit okoz, nem látom. Takarásban van. A következő bikával már óvatosabbak a kalapos emberek. Igaz, jóval kiegyensúlyozottabb jellem. A fürdést ő sem ússza meg. Mi pedig a korai lefekvést, hiszen holnap már egy másik szigeten folytatódik a kaland.

 2018

  

Köszönet:

 - Raulnak, aki még éjnek évadján is várt minket a reptéren,

 - Albertónak a meleg vendégszeretetért és a teljes kényelemért,

- Testvéremnek, aki tartotta bennem a lelket és tolmácsolt, amikor a légitársasággal egyeztettem,

 - az Iha3 lelkes férfiúinak a gördülékeny autóbérlésért,

 - Ritának, az Azori Éden bloggerének, aki ebben a körben a repülőjegyek koordinálásában és a szervezésben segített sokat

  

Árak:

 

Bifana 1,50 E

 Algar do Carvao + Gruta do Natal barlang 9 E

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Majdnem tökéletes Mennyország 1.
Bea weboldala - © 2008 - 2024 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat