Bea weboldala

Észak-korzikai kihívás

Ha a férjem írná korzikai nyaralásunk történetét, bizonyára azt hangsúlyozná, hogy ez egy túlélőtúra volt, és semmit nem látott a tájból, mivel arra kellett fókuszálnia, hogy ne essünk bele autóstul egy szakadékba. Miért kell nyaralás alatt folyton korán kelni, és úton lenni, ahelyett, hogy relaxálnánk? Amúgy meg milyen őrült helyekre viszem túrázni, ahol a legkönnyebb útvonallal is minimum egy bokatörést kockáztatunk?

Észak-Korzika feltérképezésére nem volt lehetőségünk legutóbbi utazásunk alkalmával, ezért most a nyaralás központi részét eköré szervezem. Persze, a középső rész is kimaradt, így azt is meg kell nézni, s ha már a közepénél járunk, jó lenne egy kicsit a déli részen nosztalgiázni. Oké, ez így lehet, hogy tényleg tömény, de mentségemre szóljon, hogy Korzika annyira sokarcú és megunhatatlan, hogy a sok sem lehet belőle elég. Legalábbis nekem.

 A magyar határ mellől indulunk, kipihenten, de a szlovéniai gigadugó így is jócskán őröli időnket és energiánkat. A kerülőutakkal sem nyerünk sokat, s az alaphangulat borongósságát még fokozza a kora őszi időjárás (júliusban), s a csepergő eső. Mindezek ellenére, a szállás elfoglalása előtt teszünk egy kis kitérőt Valsanzibióba, a Villa Barbarigo kertjébe. Amikor leparkolunk a kőfal közelében, az eső még inkább rákezd. "Nem vagyunk cukorból", így belevágunk a kalandba. Teljesen érthetően, a kertben nincs túl sok látogató, viszont a térkép jól jön az elsődleges célpont, a vécé megtalálásához. A fák lombkorája szorosan zár a fejünk fölött, nem engedi át a vizet, és a felhők is hamarosan szünet üzemmódba kapcsolnak. A XVII. századi barokk park valóban ámulatba ejtő, Európa legszebb kertjei között tartják számon. Szobrok, szökőkutak, nyomkövető fekete hattyú és egy Nyulak-szigete is található benne, utóbbi lényegesen kisebb az általunk ismertnél, de nyulakból bőséges a választék. 

Teolo környékén, egy szőlőgazdaságban hajtjuk álomra a fejünket, elbűvölve az olasz vendéglátás nagyszerűségétől. Tisztaság, óriási terek a szobában, a háziak frissen sütött süteménnyel, általuk termesztett zöldségekkel, friss tojással kínálnak. Folyton megújuló kutyák és macskák tűnnek fel a bejárat környékén, mind barátságos, és még szivárványt is látunk az eső végén.

Tudom, még sokat kell vezetni innen a livornói kompig, de túl korán indulunk, hogy cserébe órákat aszalódjunk, immár a tűző napon. Útközben megtekintünk legalább hat autópályát és jó pár útfelújítást. Mielőtt megérkeznénk, befut az üzenet is a hajótársaságtól, hogy késve indulunk. A kompozás hatalmas csalódás. Már felszálláskor óriási tömeg áll az étteremnél. Ez csak később lesz fontos, amikor az út második harmadában enni szeretnénk, de az ebédlő zárva, a hot dogosnál "kilométeres" sor, és emberünk félórás várakozás után sem hajlandó szemkontaktust felvenni velünk. A bárban ugyan sor nincs, de ezt pótolja az arrogancia, amit a pincér mutat, úgyhogy innen is távozunk. Próbáljuk kihúzni a chipsszel, amit a hajón lévő automatából veszünk. Gyerekjátékok nincsenek, a medence bokáig ér. Szerencsére van kabinunk, úgyhogy alszunk, míg tudunk, a túlélés végett. 

A kiszállás koordinálása azt a képzetet kelti, mintha a süllyedő Titanicon lennénk. Mire kikecmereghetünk a hajóból, már minden bolt bezár. Szerencse, hogy csak bő félórára van a szállásunk, az viszont olyan úton, melyre férjem (aki rutinos sofőr) is azt mondja, ide nem hajlandó visszajönni. Alaposan szemrevételezem a naplementét, több esélyem nem lesz rá.

Oletta a bázis a következő napokban. A többiek "már látták" a kocsiból, amikor a szállást kerestük, így egyedül indulok a városka felfedezésére. Van ószeres, posta, fodrász, könyvtár, orvos, egy kávézó, ajándékbolt, két étterem, tűzoltóság barátságos kutyával, színház és egy menő általános iskola, a völgyben hatalmas focipályával. Az óvárosban kis sikátorok tekeregnek mindenfelé, sok lejtő, emelkedő, néhány villaépület. Időnként halászsasok keringenek a fejem felett, de persze soha nem tudom őket elég közelről fényképezni, pedig ez minden vágyam. 

Délutánra sikerül összeszedni romjaiból a családot legalább egy bevásárlás erejéig.  Pár órával később Saint Florent-be is eljutunk. A várost kis Saint Tropez-nek is nevezik. Sok kávézója, étterme, divatüzlete van, és egy citadellája (művészeti kiállításokkal és Turista Irodával), ami mellett ingyenesen lehet parkolni. Népszerű település. Itt valaki mindig kerülget valamit, valakit. Vagy a turisták az autókat, vagy az autók a turistákat. Amiért mi itt vagyunk, az, hogy innen indulnak a hajók a Lotu és a Saleccia strandokra. Miután minden információt megszerzünk arról, hol érdemes hajóutat befizetni a Saleccia strandra, teszünk kísérletet két társaságnál, aztán végül egy random helyen foglalunk.

Mivel a program igen közkedvelt, maximum öt órát lehet egyhuzamban a Saleccia vagy a Lotu strandon tölteni. Talán lehet kevesebbet is, de többet biztos nem. Csak a kikötőben szembesülünk azzal, hogy taxihajóval fogunk utazni. Mivel az utolsó pillanatban érkezünk, és túlfoglalás van, férjemnek már csak a kapitány mellett jut állóhely. Mentőmellény rajtunk, a lábammal a batyunkat szorítom, egyik kezemmel a gyerekbe, másikkal a rapidhajó ülésébe kapaszkodom, mint egy halára vált mongúz, miközben a hajó keményeket pattog a szembejövő hullámokon. 

A Lotu és a Saleccia strand az Agriates-sivatag szélén helyezkedik el, ezért vagy hajóval közelíthető meg, vagy dzsippel, vagy több óra hosszú, kitartó gyaloglással. Eredetileg különböző napokon szerettem volna meglátogatni a két strandot, de a családi kasszát ez erősen megterhelte volna, ezért döntöttem úgy, hogy az egyórás séta a Lotu partra, talán elfogadható lesz mindenki számára. De ez egy másik történet.

A taxihajóról egyenesen a Saleccia türkiz vizébe libbenünk. A karibi hangulat megvan, ez a part a legszebb és legbájosabb, amit egész nyaralásunk alatt látunk. A víz simogató, tömeg nincs, mivel a hajók sűrűn járnak, s legalább annyi embert visznek el a partról, amennyit hoznak. Ami nagyon, de nagyon zavaró, az a darazsak járőrözése, akik folyamatosan vizslatják a fürdőzőket a lehetséges táplálék reményében. 

Sokan választják a gyalogtúrát a két strand között. Mi is ezt tesszük, csak kicsit lassabban megy, mint terveztük. Picilány eleinte lelkes, de ez túl hamar aláhagy, így az út hátralévő fele igazi tortúra mindenki számára. Ahogy elérjük a Lotu kikötőjét, leánykám lehorgonyzik a stég mellett, mint egy leengedett gumimatrac, s nem hajlandó még öt percet gyalogolni a széles, homokos partig. Mi, felnőttek felváltva megnézzük ezt a strandot is, még vad  teheneket is látok a part közelében, de így nem az igazi.

 Másnap túrázós program vár. Tervezzük, hogy Bonifato felé útba ejtjük L'lle-Rousse városát, de ez oda-vissza esélytelen. Teszünk ugyan egy kört a településen, de csak dugóban álló autókat találunk, parkolóhelyet nem, így kicsit kedvetlenebbül folytatjuk utunkat a Figarella folyó völgyébe. Azt olvastam, időben kell érkezni, mivel az egyetlen, fizetős parkoló hamar betelik, az út szélén álló autókat pedig büntetik. Ehhez képest óriási meglepetés, amikor kora délután a kihelyezett bódénál továbbengednek az ingyenes parkolóba, ahol még árnyékos helyek közül is válogathatunk. 

A korzikai hegyek számtalan lehetőséget nyújtanak különböző nehézségű kirándulóutakhoz. Férjem már indulna is a közel tízórás útvonal felé, úgyhogy visszaterelem, s a parkoló melletti ösvényre. Öt perc kőkerülgetés után már lent is vagyunk a vízparton, a függőhídnál. Ennyiben ki is merül a túrázásunk, mert a jéghideg, kristálytiszta folyóvíz annyira tetszik mindannyiunknak, hogy nem vágyakozunk máshová. Természetesen, a tenger sem maradhat ki a programból, így hazafelé még útba ejtünk egy random partot, amit odaúton szemeltünk ki. 

Mivel már a délután második felében járunk, a parkolás nem okoz problémát a Plage de l'Ostericoni strandjánál. (Bezzeg L'lle-Rosse központjában még ilyenkor is dugó van.) Kis túlzással, mire a partra leérünk, az elmaradt túrát is bepótolhatjuk. Először egy romos ház mellett vezet az utunk, majd a jégkrémesnél jobbra, át egy kapun, le a domboldalon, át a nádason, a fahídon, végül keresztül egy melegvizes tengertavacskán, s már ott is vagyunk a strandon. A veszélyes áramlatokra tábla figyelmeztet, így csak a sekély vízbe megyünk be, de a hullámok így is igen gorombán bánnak velünk. Nincs kedvünk harcolni, a továbbiakban inkább gyönyörködünk a táj szépségében. Ekkor még nem is sejtjük, hogy ezek a hullámok a nonzaihoz képest cirógatóak. 

Nos, ha már lelepleztem, a következő napon valóban Nonzába megyünk, ami egy kis cukker városka a Cap Corse félsziget egyik hegytetőjén, hatvanhárom lakossal és legalább kétszer ennyi turistával. Van itt egy picinyke főtér, egy gyümölcsszínű templom, maximum öt utca és egy kilátótorony a mesés, feketekavicsos partra. Annak ellenére, hogy a parkolók zsúfoltak, egyik kiemelt helyszínen sincs tömeg. Egy óra alatt bőven bejárható a városka, és még az is belefér az időbe, hogy a főtéren elfogyasszunk egy mennyei vanília shake-t vagy egy gyümölcsturmixot. 

A nonzai strand megközelítése a rejtvényfejtők számára igazi csemege lehet. Se tábla, se útvonaltervező nem jelöli. A meredek sziklafal megmászásába nem kezdenék bele, de szerencsére nem is kell, mert férjem ügyesen rábukkan az odavezető útra. Eleinte csodálkozunk azon, hogy egy ilyen kies part hogy lehet ennyire üres, de amint közelebb érünk, rögtön világossá válik. A bokáig érő vízben is fejtetőig csapnak a hullámok. Csak egyszer teszek rá kísérletet, hogy a vádlim is érintse a habokat. Hiba. Az első hullám egy pillanat alatt kibillent az egyensúlyomból, a második lenyom a víz alá. Kikecmeregni is nehéz a befelé húzó szívóerő miatt. A Természet térdre kényszerít. Tanulok a leckéből és a továbbiakban tisztes távolból figyelem a háborgó tengert.  

Másnap elindulunk a sziget belseje felé. Először kanyarodunk balra megszokott utunkról. Az első megállónk Asco lenne, de útközben élelmet is kell vásárolni, és ez új apropó a tengeri sasok fényképezéséhez. Legalább tíz-tizenkét sas kering a bolt közelében. Eddig ennyit még sosem láttam. És még mindig lehetnének közelebb. 

A Monte Cinto csúcsai fenyegetően merednek fölénk, miközben a keskeny úton egyensúlyozunk, az Asco folyó mentén. A Genovai hídhoz tartunk, Ascohoz. Tudni lehet, hogy jó irányba haladunk, mert egyre több a parkoló autó. Az azonban rejtély, hogy ilyen magasról hol jutnak le fürdőzni az emberek a folyóvölgybe. Buszoknak, lakókocsiknak szigorúan tilos behajtani, fizikailag sem tehetik, el sem férnének ezen az úton, ha mégis, akkor onnantól senki nem menne semmilyen irányba. Még mindig felfelé tartunk a szűk, hajtűkanyaroktól hemzsegő szerpentinen. Tuti, hogy férjem vezetés közben elég csúnyákat gondol, de egyelőre még nem mondja ki. A legmagasabb pont alatt kicsivel egy sorompó zárja le az utat, előtte apró parkoló. Itt meg is állunk. És elindulok lefelé, erre:

Eredetileg úgy terveztem, hogy az Asco folyó medencéiben is fürdőzünk majd, mint ahogy Bonifatonál tettük, de magam maradtam, így én sem viszek törülközőt. A medencékhez egy széles aszfaltsáv vezet le, teljesen komfortosan. Elismerem, a szint sok, de ami lent vár, azért megéri. Mindössze két kanyar, és már ott is vagyok az öreg, púpos hátú Genovai hídnál. Forróság van, jól esne a mártózás a jéghideg vízben, de a család a kocsiban gubbaszt, így ez most nem fér bele. Irigykedve figyelem a magas sziklákról önfeledten vízbe ugráló fiatalokat. A túloldalon már sekélyebb a folyó, aki csak ücsörögne, inkább ezt választja. Nagy sóhaj kíséretében indulok vissza. Magányos útszakasz. Mindenki a másik irányba halad, a víz felé.

Mivel Corte éppen útba esik következő szálláshelyünk felé, magától értetődő, hogy itt ebédeljünk. De nem csak ezért állunk meg. Corte Korzika egyetemi városa, bájos házikókkal, rengeteg étteremmel, kávézóval és egy fellegvárral, amiben művészeti kiállítás van. A fizetős parkolóból a nyüzsgő forgatagba lépünk ki, de későn indultunk reggel, így csúszásban vagyunk a programokkal is. Ráadásul a felfelé rossz iránynak bizonyul olyan szempontból, hogy arra a vár van, gyorséttermek nem. Igazából Cortéban, mintha csak lassú éttermek lennének, amire időt kell szánni. Nekünk viszont az soha nincs. Pedig ahhoz, hogy az ember átlényegüljön, rá kellene hangolódni, felvenni a város ritmusát. Férjem úgy dönt, hogy jobban érdekli a Forma 1 a parkolóban, mint Corte, így próbálok a gyerekkel rohanva várat nézni, vagyis csupán a kilátóját meglesni, csak másfél percre. Utána is csak fényképezőkijelzőn át szemlélem a várost, nehogy időt veszítsek, mivel a kislány éhes és türelmetlen. A helyzetet nehezíti, hogy mindenhol csak készpénzzel lehet fizetni, így végül azt esszük, ami a rendelkezésre állóból futja: fagyizunk és elfelezünk egy gofrit.

Venacóig nem kell sokat vezetni. Pascale, a vendéglátónk (aki nagy meglepetésemre egy nő), már az ajtóban vár. A ház régi, hűs szagot áraszt, de a lakás felújított, kényelmes, tágas, vendégmarasztaló. A házigazdák bűbájosak. Sajnálom, hogy csak egy éjszakát töltünk itt. Ezt is csupán amiatt, hogy megnézzük az Angol-vízesést, vagyis a Cascade des Anglaist. Míg a többiek esznek és Forma 1-et néznek, felfedezem a városkát és a nagy forgalomnak hála megúszom,  hogy nyakon harapjon egy túlbuzgó házőrző. 

 Késő délután indulunk csak a tervezett programra, miután meggyőzzük Picilányt, hogy igenis szeretne túrázni. Vizzavona vasútállomásnál egy nagy, üres, ingyenes parkolóból indulunk a rövidnek, ha jól emlékszem, húszpercesnek jelzett, "könnyű" szakaszra, ami nekünk nagyjából negyvenöt perc alatt sikerül. Az idő hűvösnek tűnik, így a törülköző ismét marad az autóban. Erős kezdéssel felfelé kaptatunk a kiálló köveken, a romok után, balra könnyűnek tűnő, de igen csúszós, keskeny ösvény tekereg. A lábam többször is kicsúszik, kockáztatva egy legurulást a lankásnak nem nevezhető hegyoldalon. Végül átjutok a következő szakaszig, ahol kőomláson kell átmászni. Óvatosan haladunk, megbirkózunk vele. Már hallani a vízesés hangját, így folytatjuk az utat, bár kedvünk lenne visszafordulni. A látvány kárpótol az elszenvedett kellemetlenségekért. Picilány rögtön ledobálja ruháit, s fürdőruhában ugrál a nála jóval nagyobb sziklák között. A víz jéghideg, s mivel vannak a medencékben mélyebb részek is, figyelni kell, hová lépünk. Csupán néhány emberrel találkozunk, de ők sem maradnak sokáig, sőt, nekünk sem ártana indulni, mert hamarosan sötétedik, s az út visszafelé sem lesz könnyebb. Csak még meg kell győzni a kiskamaszunkat, hogy jó lesz neki már hazafelé indulni. Ez eltart egy ideig. Utána minden intelmem ellenére vakmerően ugrabugrál a sziklákon, míg az erdei ösvénynél ki nem csúszik a lába. Az apja megpróbálja vinni, de együttesen is csúsznak, így magának kell kibicegni a maradék útszakaszról. Hősként viseli, de a nyaralás többi részében már nem jön velem túrázni. Szerencsére innentől már a tengerpart és a relax lesz a főszereplő.

Budapest, 2025. október

Belépők:

Villa Barbarigo felnőtt belépő: 14 Euro

Hajózás a Saleccia strandra: Felnőtt 35 Euro, gyerek 30 Euro, a Lotu strandra egységesen 25 Euro.

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat