Bea weboldala

Dél-korzikai stációk

Ahogy a határvonal húzódik Észak-és Dél-Korzika térképén, úgy vonhatjuk meg a választóvonalat nyaralásunk első és második fele között is. A D84-es panorámaútra rákanyarodva mintha valamiféle mini Mordorba kerülnénk a Gyűrűk Urából. Felséges, lélegzetelállító kőszurdok. Itt látok utoljára halászsast, helyette viszont akad útközben tehén, disznó, kecske. Akár simogatható formában is.

A D84-es útnak különösen az elejét és a végét szeretem, de valahogy azért a közepe is "kibírható". Nehéz folyamatosan szépnek lenni és változatosnak, a D84 azonban igen sokszínű. Látunk víztározót, bocsázó tűzoltókat, fenyőerdőben kanyargunk,  felhőtakarta hegycsúcsok között tekergünk, turistautak mellett, ahol minden forduló mást hoz, s úgy fényképezek, mint valami megszállott, hogy legalább néhány jó képem legyen.

Délután háromra már Porto Otában vagyunk, egy part menti hotelben, ahol nagy örömünkre még úszómedence is van. Most jönne a teljes pihenés, lazulás időszaka, ha nem cibálnám el családtagjaimat már megint egy programra, naplementés hajózására a Calanche partvidékén. Szerencsénk van az időponttal. Kevesen utaznak a hajón, oda ülünk, ahova szeretnénk, mindent megnézhetünk több szemszögből. Persze, Picilány csak "hülye naplementének látja", és tele van a strandpapucsa az egésszel. De azért este kijön velem a tengerpartra csillagokat nézni. 

Okulok az előző napból, hagyom a családomat ejtőzni a medence partján, én pedig elmegyek egy háromórás hajóútra, a Scandolába. Rossz választás. A hajó már érkezéskor tele van. Emeletes, tehát a legjobb helyek a tetőn lennének, ha valaki vállalja, hogy órákon át dacol a tűző nappal. Minden  szabad ülés rossz opció. Az enyémről tiszta rálátás csupán a wc-re van, és a fölső szinten támaszkodó szoknyás nők alsóneműjére. Felfelé az emelet takar, hátrafelé az odacsődülő emberek. Az út első fele kidobott idő. Angol nyelvű idegenvezetés nincs, amikor rákérdezek, félvállról közlik, hogy QR kódról olvassam el a tudnivalókat.

 Amikor kikötünk Giorlatában, a mellettem ülő hölgy lefordítja nekem, mikorra kell a hajónál lenni, így legalább ezt tudom. A faluban van körülbelül tíz ház, egy torony, aminek megközelítéséhez rejtvényt kell fejteni, néhány kalyiba a parton és három tehén az étterem előtt. A település csak a víz felől közelíthető meg, vagy hosszú gyaloglással. Feltételezem, ide azért költöztek a lakók, hogy békére leljenek. Ezzel szemben a turistahajók öntik magukból az embereket megállás nélkül. A miénken keresztül is árad egy másik csoport, így várnunk kell a beszállással. Ezután jönne az utazás értékelhető fele, a Scandola rezervátumba, ami kizárólag hajón érhető el. Noha ez egy rezervátum, fikarcnyi állatot sem látunk. Több volt a halászsas egy szimpla északi közértnél, mint itt, a fészkelőhelyükön. De nem is ez a lényeg. A Scandola igazi vulkanikus csemege, csak az utazással van két nagy probléma. Az egyik, hogy a mobiltelefonom memóriája betelt, a fényképezőm lencséjén pedig egy óriási fekete paca jelent meg. De jelen körülmények között teljesen mindegy, mert úgysem látni semmit a tömegtől és az emelettől. Ha valaki ilyen kiruccanásra készül, mindenképp kishajóra foglaljon, akkor lesz élményszerű az út. Én keserű szájízzel térek vissza Otába. Amikor borravalóért kalapozik a legénység, kedvem lenne eléjük tartani 10 Eurót, hogy nyugodtan fényképezzék be.

A maradék időben annyit úszom a medencében, amennyit csak lehet. Vagyis délután és másnap reggel. Imádjuk ezt a szállást, a sok macskával és a szórakozott recepcióssal, aki még három nap után is rendületlenül franciául beszél hozzánk, noha szavát sem értjük. Hiba, hogy nem maradunk tovább. (Szállásunk balra, a híd után).

Előző nap még próbálom rávenni a családot, hogy nézzük meg a Piana sziklaalakzatait naplementében, mert olvastam, hogy csodálatos vörösben izzanak az alkonyi fényben, és még egy szivecskét is észre lehet venni, ha jó szögből nézi az ember. Persze, teljes ellenállásba ütközöm. Eleinte nem tűnik problémának, mivel úgyis arra visz az utunk Bonifacio felé, de amikor az első sziklánál találok egy szuper ösvényt, ami látványos, és gyerekkel is jól járható, akkor nagyon sajgó lesz ez a hiány. A negatív kezdés adott, hiszen a kocsi fel van pakolva, s a gyerkőc még 11.00 körül javában alszik, de azért egy kóstolót kaphatok abból, hogy milyen lett volna... Ahogy egyre beljebb haladok a jelzésen, a sziklák is egyre különösebb formákat öltenek. A harmadikig sétálok el, onnantól erősen lefelé tart a csapás, vagyis ez többórás kitérő lenne. Nem fér bele. Visszakullogok az autóhoz, aztán még szomorúbb leszek, amikor átaraszolunk az út melletti vörös óriások között. Dugó van. Megállni esélytelen, a memória betelt, a fényképező foltos, és nincs kéznél. Szóval, elég lehangoló. És még egy hosszú, feszültségekkel teli út vár ránk.

Bonfiacio Korzika legdrágább városa lehet. Tény, hogy talán a legszebb is. Itt visszatérő látogatók vagyunk. Egyrészt múltkor csak ízelítőt kaptunk a városból, másrészt úgy gondoltam, a családom örülne, ha visszatérhetne a Santa Giulia strandra, ami legutóbb a kedvencek listáján szerepelt. Sok minden változott két év alatt. A fizetős parkolók árai egységesedtek. Most mindenhol 15 Euro, kártyás fizetéssel, tehát késő délután is, amikor mi érkezünk. De nem itt parkolunk le, hanem tovább megyünk a strand utáni nagy, ingyenes parkolóhoz, a mocsár mellé. A kis tavacska, ami itt volt, s rengeteg vízimadárnak adott táplálékot, mostanra kiszáradt, a madarak helyén számtalan szúnyog vérengzik. Új momentum számunkra a strandon a lovasok feltűnése is. Romantikus naplementébe lovaglás, mint a filmeken. Ami kevésbé romantikus, hogy nem minden lókakit sikerül kihalászni a vízből az erre kijelölt embernek. Másnap már másik strandra megyünk.

Mivel a város szélén lakunk, egy kis, családi hotelben, a főút mellett, pár perc sétára a kikötőtől, ami a milliomosok körében kedvelt helyszín, az esti Bonifacio megtekintésére is alkalmam nyílik. Sok jacht ringatózik a vízen, de még itt is akad olyan, amely pompájával kirí a többi közül, s érkezését tömegek bámulják. Csupán egy éjszakát marad, tulajdonosai a bámuló tömegben szállnak partra, s elvegyülnek az esti forgatagban. A város utcáit a gazdagság és szépség légköre hatja át. Az éttermek tele, az utcán elegáns ruhák, menő sminkek mutatják magukat. Parti hangulat tölti be az éjszakát, mintha Bonifacio soha nem aludna. Mint ahogy mi sem. Hajnali 3:20-ig folyamatos a forgalom, reggel 4.00-kor pedig már kezdődik a kukások, szállítók reggeli műszakja. 

Nehez indul a reggel. A nap már kora délelőtt ádázul süt, ami nem túl jó kombináció a "hegymászáshoz". Kialvatlan, ásító kirakatok, csukott üzletek: Csak az átlag turisták várakoznak a tömött kirándulóhajókon, miközben felfelé kaptatok a meredek főutcán. Túl nagy kerülőt teszek balra, a bokros területre, mielőtt felismerem, hogy esélytelen jó napfelkelte néző helyet találnom holnapra. Először lejtő, majd újabb emelkedő következik a várba. A manóba! Egy órába beletelik, míg egyáltalán eljutok az Aragon-lépcsőig. És még a várost meg sem néztem.

 Az Aragóniai király lépcsőjét (Escalier du Roi d'Aragon) a ferences szerzetesek vésték a mészkősziklába a XV. században. 187 lépcsőfok megmászására készülök, így természetesen sportciőben jöttem, amit most egy biztonsági sisakkal is kiegészítenek a pénztárnál. A meredek járat időnként csúszós, a szembeforgalom erős, néha alig férünk a keskeny részeken, de mindenképp megéri. Semmihez sem fogható élmény.

Remegő lábakkal folytatom utam a temető és az erőd felé. Elegáns, egyedi sírhelyek között sétálok át, hogy tovább lépcsőzhessek a Gouvernail bunkerében. Még 168 lépcsőfok le és fel a sziklába vájt belső járaton, mely egy megfigyelőpontban végződik. Katonai helyszín volt, a XIX. század végén épült, s a II. világháború alatt volt szerepe. Élvezem, hogy teljesen egyedül vagyok a létesítményben, de a lépcsőzés egyre kevésbé megy. A felszínre érve hívogatóak a szembe kacsintó védfalak, de ennél több lépcsőre már fizikailag nem vagyok képes. El kell fogadnom a korlátaimat. Visszavonszolom magam a szállásközeli pizzériába, ahol isteni ebédet fogyasztunk, utána pedig megpróbálom kiheverni a viszontagságokat délután, a Rondianra strandon.

A Rondinara strand félkör alakú, de ez úgy is csak felülről látszik, vagy maximum a hosszú útról, amin megközelítjük. A parkolás itt csak 6 Euro, és bőven van hely, meg normális parkolásirányítás is. A strand közel a parkolóhoz, árnyék van, és finom homokos, lassan mélyülő, türkiz víz. Lovak nincsenek, az út mellett turkáló vaddisznók pedig biztos távolságban a kerítés túloldalán. Kellemes, pihentető délután, de a lábam a mai délelőttön még hosszú hónapokig nem tudja túltenni magát.

Reggel már nincs erőm Bonifációhoz. Pedig csak 10.00-kor indulunk. Úgy látszik, ez a "ballábas" nap. Az ágy leszakad, a hajótársaság értesítését menet közben kapjuk meg, hogy a komp négy óra késéssel indul. A strandolás adná magát, de a család semmi ilyesmiről nem akar hallani. Végül elkanyarodunk a Piscina di Gallo, a legnagyobb korzikai vízesés felé, amit a Mesterséges Intelligencia öt kilométernek ír le, mérsékelten nehéz, néha csúszós köveken át. Szeretném megnézni, de tudom, hogy senki nem tartana velem, s a jelenlegi fizikumommal nem lennék biztos a túra kimenetelében. Győz a bölcs belátás. Ez is kimarad. Viszont így esély nyílik Bastia megtekintésére. Ott még sosem néztünk körül. Az idő persze egyre szűkebbé válik, ahogy totyorgunk a dugóban, majd újra kitágul, mikor kiderül, hogy be sem mehetünk a kikötőbe, mivel bombariadó van. Senki nem tud semmit. Férjemnek most lesz elege, továbbhajt Északra. Ő most rám haragszik, ezért tengert akar nézni húsz percen keresztül, így nekünk sincs más választásunk.

Visszafelé ismét dugó, de már be lehet hajtani a kikötőbe, s nem is kell sokat várni a beszállásra. Ez a hajó tágabb és kreatívabb, mint amivel idefelé jöttünk (és a személyzet is kedvesebb). A gyerek korlátozottan még a szerencsejátékot is kipróbálhatja, ami nem feltétlen pozitív tapasztalat. A voucherből, amit a késésért kapunk, fejedelmien megvacsorázunk, és gyönyörű a naplemente, amit Caparia-szigete nyel magába, miközben a hajó túloldalán már kel a Hold. 

A parkoltatásnál végre szerencsénk van. Az autóhoz nehezen jutunk le, de onnatól már negyedóra alatt livornói szállásunkon vagyunk. Éjfél előtt még egy kerti jacuzzizás is belefér.

Mivel a külvárosban lakunk, csak a legközelebbi nevezetességig, a Terazza Mascagniig bicegek el, ami bő negyedóra sétára van tőlünk. Igazából ez egy kockás terasz, ahol futókat látok, kagylót gyűjtögető srácokat és egy búvárt. Az Új Velence negyed (Venezia Nouva) is nagyon érdekelne, de gyalog messze, kocsival is kitérő, így önszántamból mondok le róla. 

A mai kultúrprogramot a szerencse hozta, nem tervezhettem vele előre, hiszen mennyi esély lett volna rá, hogy Livornóból pontosan odaérjünk 15.30-ra az Abbazio di Santa Maria di Praglia kolostorhoz? Igazándiból ez a látogatás odafelé úton lett volna észszerű, hiszen Teolo mellett van, az első tranzitszállásunk környékén, de ott hétköznap jártunk, a kolostorban pedig csak szombaton van ingyenes, olasz nyelvű vezetés, ami azt jelenti, hogy 5 Euro donációt illik adni az épület karbantartására.

Egy alacsony, jó kedélyű, szemüveges szerzetes vezeti körbe a csoportot a XIV. századi épületben. Dallamos, olasz nyelven meséli anekdotáit, amin a közönség jót derül, csak én érzem magam picit kínosan, amiért nem beszélem a nyelvet, de az épület nagyon szép, és egy kedves hölgy néhány dolgot nekem is lefordít. A hónap második szombatja van, így elvileg a könyvtár is megtekinthető lenne, de nem telhetetlenkedem. 

Trevisóba késő délután érünk. Két erő küzd egymással, az éhség és a kíváncsiság. Előbbi a kényszerítőbb, de az elhatározás későn jön, a tömeg pedig előbb ér a pizzériába, mint mi. Már sötét van, mire kóstolót kaphatunk a város velencei hangulatából. 

Másnap reggel kikalkulálom férjem ébresztőórájából, hogy két órányi időm van várost nézni. Ezt ki is használom. Bejárok mindent, amire előző este nem volt lehetőség, a Palazzo dei Trecentót, ahol már készítik elő a kávéházi asztalokat, a Loggia dei Cavalierit, a középkori lovagok gyülekezőhelyét, ami most éppen kulturális eseményre rendezkedett be. Sétálok az árkádok alatt, megnézem a mozaikokat, a csatornákat, a furcsa fecskéket, a katedrálist. Telítődöm, úgyhogy most már jöhet hazafelé a szokásos dugóban szüttyögés, főként a szlovén oldalon. 

Még egy megállónk van, a Szlovén Technikai Múzeum (Tehniski Muzej Slovenije). Előtte pedig egy kis türelemjáték, mert a dugó már Bistra előtt kezdetét vette, és hiába töltünk el a kiállítással két órát, még utána is kitart.

A múzeum az egykori karthauzi kolostor épületében helyezkedik el, bár ezt semmilyen leírásból nem sikerült előre kideríteni. Viszont így mindenki talál magának kedvére való programot. Mondhatni, ez utazásunk legsikeresebb része. Végre mindenki elégedett. Férjem Tito luxusautóit nézegetheti, Picilány horgászhat, nekem pedig ott a kolostor. Talán sikerült feltöltődni, mielőtt új sávba sorolunk, hogy hazaaraszoljunk.

2025. október 

Belépőjegy:

Scandola hajóút: 40,50 Euro

Calanche hajóút 2 felnőtt + 1 gyerek: 84 Euro

Gouvernail belépő: 3 Euro

Technical Museum of Slovenia (Bistra)  Felnőtt: 8 Euro

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat