Jávorszarvas a szomszédban

(Norvégia)

 

Az utazásunk olyan, mint egy igazi skandináv krimi, csak épp bűntény nélkül. Kalandos, nedves, hűvös, váratlan fordulatokkal tűzdelt. És mi sem tudjuk, hogyan fog végződni.

Éjfél után lépünk ki az Oslo-Gardemoen repülőtér épületéből, s természetesen túlbonyolítjuk a közlekedést. A busz rögtön jön, de mi inkább vadászunk félórát sikertelenül az Uberre, aminek nem ismerjük íratlan szabályait, hogy végül az utolsó buszt elérve tegyük meg a két-három kilométeres távot a hotelig.

A szálloda a szokásos reptéri átutazós, nekünk is csak egy nyugodt alvás miatt szükséges, hogy másnap pihenten vehessük át a tulajdonostól a kis piros Kiát, amivel egészen Nesjestrandáig (Molde alá) utazunk. De előtte még feltétlen megállunk egy rövid látogatásra a Norvég Útmúzeumban, Norvégia egyik legnagyobb műszaki és ipari múzeumbában, ami négy részből áll. Az imént említett Útmúzeumból, a Norvég Járműtörténeti Múzeumból, a Norvég Kőrobbantási Múzeumból és a Közlekedésbiztonsági Központból. Mivel közeleg az iskolai szünet vége, amihez a múzeumok és egyéb szórakoztató létesítmények is igazodnak, teljességében csak odafelé úton van esélyünk megnézni.

És végre! A családom is imádja. Minden négyzetmétere gyerekbarát és érdekes, bár ez pusztán a nevéből nem derülne ki számomra. Szinte mindent meg lehet fogni, ki lehet próbálni, bele lehet mászni, lehet rajta mászni, játszani vele. A felnőttek újra lehetnek gyerekek, idézhetnek múltat, rácsodálkozhatnak. Van egy kis skanzen része, egy benzinkútja a hatvanas, egy kovácsműhelye a harmincas évekből, végigjárhatjuk a 240 méter hosszú bányászati alagútját, lehet követ törni, szekrényben játszani, és még számtalan dolgot sorolhatnék. Mindezek mellett, még ingyenes is, csak a parkolásért kell fizetni.

Itt még a nap is teljes lelkesedéssel süt, amire utazásunk alatt hosszú ideig nem lesz példa. Bjorlitól, a legszebb útszakaszon, a köd és az eső veszi át az uralmat.

Mivel a Norsk Vegmuseumban órákat nézelődtünk és játszottunk, a köd pedig takarja előlünk a természeti szépségeket, megállás nélkül haladunk bérelt házikónk felé. Késő van, a komp már csak negyven percenként megy, mi az este tíz óraival kelünk át a fjordon, s már jócskán az éj közepén járunk, mire berendezkedünk az erdőszéli, hatalmas, piros házban. Fürdéshez készülnénk, amikor kialszik a házban a fény. Férjem mobilvilágítással felszerelkezve indul a hátborzongató pincébe, hogy megtalálja a villanyóra szekrényt. Az eső esik, a szél is fúj, Gyerkőc retteg, de a villanyóra nem a pincében van, hanem az emeleten. A ráhangolódás megvan. Ma mindenki az emeleten alszik.

A következő napokat az időjárás előrejelzés és az iskolakezdés határozza meg. Még két napig van lehetőség megnézni a Romsdal Museet-et, ami a moldei skanzen. Abszolút illeszkedik a pihenős, lötyögős napi tervünkhöz, hogy 11.00-kor nyit, és ebben az időszakban épp nem esik az eső. A moldei veterán Volvo találkozóba véletlen botlunk bele odaúton. Innentől mindenhol öreg autókkal találkozunk a környéken.

A Romsdal Museet hipermodern épülete előtt parkolunk le. Olybá tűnik, mintha a skanzen megtekintése becsületkasszás lenne, de mi azért veszünk jegyet és megnézzük a kiállítást is. Aztán elindulunk a fakultatív rész felé, ami fizetőssé válik, s egy kis faházon áthaladva vezet az igazi skanzenbe. A házak többsége bejárható, megnézhető, idilli, fás területen, kis tóval és kacsákkal a közepén. A kerítés mellett, már a külső részen túraút vezet a csodás kilátáshoz. Nem is kell ennél feljebb menni. Innen tökéletes. És igazából, a hazaúton már esik is az eső, így nagy kalandozást a továbbiakban nem tervezünk.

Szeretjük a tizenöt-tizenhat fokot, amiben most lézengünk, és értékeljük a sok esőt is (ami odahaza nagy kincs lenne), de azért törekszünk a vízmentes programra, így az Atlanti út a következő választásunk, ami egész közel van, és rendkívül jól fest a karakteres felhők alatt.

A szigeteket nyolc híd köti össze, s maga az út sokkal, hosszabb, mint amennyit mi most megnézünk belőle, de a lényegre koncentrálunk, s főként a púpos hídra, a Storseisundetre, mely fölött minden reklámban szél korbácsolta hullámok csapkodnak át. Most nincs korbácsolás, csapkodás, a forgalom elviselhető. Mondjuk, csapkodás esetén egyáltalán nem lenne itt senki, mert olyankor leállítják a közlekedést.

Szinte mindenhol megállunk, ahol lehet. Különböző nézőpontokból szemléljük a HIDAT.  Lila virágok közt bóklászunk, a sárosan cuppogó talajon, dacolva a széllel, körbe futó gyalogösvényen, vagy különleges sziklaformákon óvakodva, míg el nem mos minket a hirtelen érkező zápor.

Nesjestranda békés, zavartalan környezet. Csak reggelente ébredünk meghatározhatatlan jellegű, hangos vijjogásra. Később megtalálom a zajforrást is, egy daruszerű, háromfős madárcsaládot. Ők figyelmeztetik a szomszédban, a robotfűnyíró mellett legelésző őzeket a jelenlétemre. Az esti jávorszarvast már magamtól veszem észre. Túl közel nem merek hozzá menni, minden mozdulatomat nyomon követi. De azért így is nagyon örülök neki.

Amikor végre kisüt a nap, útra kelünk a Trollstigen látványos szerpentinjei felé, melyet a harmincas évek közepén építettek, s ma kedvelt turistacélpont. Már az első pihenőhelyen leragadunk, s nem megyünk el onnan addig, míg nem készítek legalább negyven fényképet, és be nem szerzünk legalább három pulóvert; meg némi szuvenírt az otthoniaknak. A kilenc százalékos emelkedő és a tizenegy hajtűkanyar még csak ezután jön. Mi kevesebbet számolunk visszafelé, de már nem térünk vissza ellenőrizni. Nálam minden kanyar egy újabb ámulat, a mellettünk kitáruló völggyel, s a falak mentén zubogó vízeséssel. A forgalom meglepően gyér, így nagyobb terünk nyílik az élmény befogadására. A híd mellett egy túraútvonal, a Klovstien meredek lépcsői, láncos kapaszkodói hívogatnak a mélybe. Ez még tériszony nélkül is elég hátborzongató. de régen lovakkal és tehenekkel jártak erre piacra. Ha nekik sikerült… 

Felérve a hegytetőre, a Turistainformációnál kényelmes, nagy parkoló, sok ember, s közéjük néhány birka (szó szerint) is vegyül, de nem engedik magukat simogatni. A kilátás lélegzetelállító. Gyerkőcöm hárít, s inkább a kényelmes, veszélytelen kávézót választva marad Apával, engem pedig elengednek, hogy sodródjak kicsit a tömeggel, a lökdösődő olaszokkal és más nációkkal.

Utunk nem ér véget a tetőpontnál. A Gudbrandsjuvet szurdokvölgyénél, a látványos zuhatag mellett, kis kávézó várja a vendégeket, furcsa vécékkel és finom szendvicsekkel. Innen indulunk vissza, hogy megmásszuk Andalsnesben a Nesaksla hegyét. Vagyis, csak a férjem mászik. Kemény csávó. Vagy hatszáz méter a szintkülönbség, gyökereken, keskeny lépcsőkön. Mi a gyerkőccel a kényelmesebb utat választjuk, s inkább felgondolázunk negyedóra alatt a csúcsra. A kilátás csodás, és úgy tűnik, gyógyító hatású. Idefent gyerekecskémnek még tériszonya sincs. De azért nem örül, hogy lefelé is gondolázunk, mivel apa az átélt tapasztalatok után nem javasolja a lejtmenetet.

Van itt egy vonatkápolna is. Érdekes, de csak rápillantok, gyerekkel a nyomomban. Így is későn érünk haza.

Most, hogy végre napos időszak következik, elhagyjuk a moldei tájat, s követjük az esőt Délre. Előtte azonban „elugrunk” Norvégia legmagasabb vízeséséhez, a Mardalsfossenhez. Csodás hegyek vonulnak mellettünk, a hatalmas tó partján, néha átszáguld a fejünk felett egy irányított vízesés, és van egy elég büdös alagút is. Ami nincs, az a forgalom, mivel eléggé félreeső helyen van. De ezt nem bánjuk.

A parkolóban, a miénken kívül, két autó áll. A mosdó kulturált, tágas, a vízeséshez egy könnyen járható erdei ösvény visz, nagyjából háromnegyed óra alatt megtehető. A gyalogút végéig megyünk, a kövek közti bukdácsolást nem vállaljuk be, de aki kalandvágyó, természetesen mehet feljebb is. Nekünk ez a nézőpont is tökéletesen megfelel.

A víztömeg minden évben június 20. és augusztus 20. között zuhan a mélybe, utána egyszerűen elzárják, és víztározó szerepkörben kell várnia a következő év nyarát. Az, hogy legalább nyáron láthatjuk, egyfajta kárpótlás, mivel a helyiek igencsak tiltakoztak a víztározó építése ellen.

Amit ideúton eltakart a köd, most napsütés világítja. Látjuk a Troll Falat, a vízeséseket, a Kork templomot, és a Harry Potter hidat is. No meg rengeteg útépítést, ami idefelé még nem volt, és amihez nem feltétlen ragaszkodnánk. Vagamót óriási kerülővel érjük el, ráadásul a GPS kalandos üzemmódban diktál, s egy rosszul járható, meredek földúton, felülről vezet minket a szálláshoz, amit a másik irányból egy enyhe emelkedésű aszfaltúton is elérhettünk volna. De ez túl egyszerű lenne.

A szállás minden képzeletünket felülmúlja. Csodaszép, többszintes és még szaunája is van. Már esteledik, s holnap korán indulunk tovább, amit nagyon bánunk. Addig megpróbálok minden széken, kanapén ülni egy kicsit. Nem sikerül. De a naplementét azért végignézem az erkélyről. 

A reggeli indulással csak két bökkenő van. Az egyik, hogy nem sikerül időben elkészülni, noha a Galdhoppigen az egyetlen időpontos programunk. A másik, hogy a farmerem úgy döntött, elég volt a megpróbáltatásokból, s brutálisan szétmállott. De ezen a napon még aláöltözettel elmegy. Muszáj. Hideg lesz odafönt.

Most nincs idő útközben fotózni. Nyargalunk, amennyire lehetőségünk engedi, bár ez eléggé beszabályozott a norvég közlekedési szabályok ismeretében. A csodával határos módon elérjük a Klimaparkot. A Galdhoppigen Norvégia legmagasabb hegye. Az út néha olyan, mintha egyenesen az égbe vezetne. A hegycsúcs fizetős magánúton érhető el.

Mindenek ellenére időben ott vagyunk a találkozóhelyen, és egész enyhe az idő. Három fok van. Persze a megszokott tizenöthöz képest ezt most határozottan hidegnek érezzük. Növényzet alig, illetve zuzmók, kövek, néhány madárka akad. A jégbarlang csak vezetővel látogatható. A miénk hosszan és érdekesen beszél a terület geológiájáról, élővilágáról és a klímaváltozásról, s néha csoportosan helyben ugrálunk. Az út nem hosszú, de egy órába telik, míg eljutunk a bejáratig. A jégbarlangot megússzuk nulla fokkal. Viszonylag kicsike, persze kifaragni azért épp elég lehetetett ezt is. Erről nézünk is íziben egy filmet a jégmoziban. Utána szabad bóklászás. Ezt élvezzük leginkább. Kivéve, amikor épp lefejelünk valamit, de egyébként nagyon klassz.

Érthető módon nem sietünk lefelé. Ez egy hihetetlen táj, mintha részei lennénk a Végtelennek. De azért a következő programpont sem rossz. Nem, nem a tankolásra gondolok. Tény, hogy az az első, mert az autót megviselte a hegyi túra. És nyilvánvaló, hogy enni is kell valamit, de utána már igen. Jöhet a lomi fatemplom, ami öreg, mint az országút. Vagy még annál is öregebb, merthogy 1157 körül épült. Félig keresztény, félig viking, vannak sárkányfejek is, de a prédikálószéknél repked a galamb (amit eredetileg kacsának néztem), és elég sok ember elférne benne, bár ez elsőre nem is látszik. Mi megnézzük öt perc alatt, és még körbejárjuk kívülről, utána a gyerkőc dobálhat követ kicsit a türkiz színű folyó partján.

Estére már Lillehammer környékén vagyunk. Egy farmon szállunk meg, ahol még a tyúkok is kristálycsillár alatt rohangálnak. Most jönne a pihentető program.

Délelőtt a családom elfuvaroz a Maihaugen skanzenhez, ami kocsival negyedóra, de gyalog majdnem kettő, s busszal sem sokkal biztatóbb a helyzet. Utána ők mennek vissza pihenni, én pedig nekiállok a skanzen alapos feltérképezének (ha már van benne kétszáz ház). Senki nem sürget, haladhatok saját tempóban. 11.00 környékén érkezem, s itt vagyok zárásig. A Garmo stavkirke épületében kezdem, ami megszólalásig hasonlít a tegnap látott templomhoz, de mégsem az.

A skanzen hatalmas területen fekszik, s nemcsak a különböző tájegységeket mutatja be, de a különböző korokat is, a XIII. századtól napjainkig, köztük Sonja királynő gyerekkori otthona is körbejárható.

Van mesterségek utcája, Postamúzeum, élethű viaszfigurákkal, és ha az embert épp utoléri az eső (engem épp a legutolsó kültéri háznál, így jól időzítettem), a nézelődést folytathatja odabent, az Olimpiai Múzeumban, ami dinamikus, modern, érdekes, vagy a Megnyertük a Földet kiállításon, ahol a csöpögő Jégkorszaktól napjainkig haladunk, különböző hangeffektek és élethű viaszbábúk mellett. Még emésztem a látottakat a büfében, egy süti mellett, s csak utána indulok útnak a síugrókomplexum felé. Addigra nagyjából eláll az eső is.

A Lysgardsbakkene úgy félóra sétára van a skanzentől. Egy ideig az út mellett  haladok, magam mögött hagyva az Olimpiai falut, majd egy parkon át, ahol csodálatos random vízesés csobog. Vagyis, a park felé nem kellett volna lekanyarodni, mert nem arra vezet az út, de örülök, hogy egy kicsit „eltévedtem”.

Már a búzamező szélénél járok, elérhető közelségben a síugrósánc, amikor a férjem telefonál, hogy azonnal menjek, a gyerkőc nincs jól. Leintek egy kocsit. A benne ülő kedves pár levisz a városközpontig, onnan taxival utazom a farmra. Közben elhagyom a pulóverem, de ez a legkisebb probléma. Sok telefon, aggódás és kínlódás után, éjjelre eljutunk a lillehammeri kórházba. Most már jó kezekben vagyunk.

A norvég egészségügyről csak superlativusokban beszélhetek. Az a törődés, jó szándék, kedvesség és profizmus, amit itt tapasztalunk meghatározó része itt tartózkodásunknak. A betegség ellenére is a pozitív emlékekkel távozunk. (Például, hogy nem volt hideg az ultrahangos zselé.)

Természetes, hogy az első éjszakát, a péntekit, bent kell töltenünk a kórházban. Amikor azonban már a másodikat is, kezd rezegni a léc. Vasárnap reggelre szól a repülőjegyünk. Mire férjem megérkezik, megnyugtathatom, hogy a repülő miatt nincs miért izgulni. A járatunkat törölték, sztrájk miatt. Persze, ettől még a vasárnap mindig kérdéses. De a gyerkőc szépen javul, s minden nővér és orvos tudja, hogy nekünk vasárnap haza kell mennünk. Az isteni gondviselés remekül működik. A jegyünket átfoglalhatjuk délutánra, Gyerekecskét kiengedik késő délelőtt. Egy óra szabidőnk is van még, s ezalatt ő visszaszerezheti az elhagyott nyunyókáját, én megnézhetem a síugrókomplexumot – ennek a térdeim nem igazán örülnek -, aztán irány Budapest. Csak a pulóverem nem utazik velünk többé.

 

2026. szeptember

 

Köszönet Hildének, Ranghildnak, hogy pár éjszakát eltölthettünk csodás otthonaikban!

Köszönet Henningnek és Danielnek, házigazdáinknak, hogy mindig azonnal válaszoltak, és segítettek, amikor nagy szükségünk volt rá!

Köszönet a Lillehammeri Kórház orvosainak és ápolóinak a kedvességükért és profizmusukért (és a magyar tolmácsnak, hogy éjfélkor még fordított nekünk)!

Köszönet Michalnak, hogy rugalmas és támogató partner volt az autóbérlés kapcsán!

 

Árak:

 1 NOK = 34,34 Ft

Belépők: 

Norvég Útmúzeum: Ingyenes, parkolás 69 NOK

Romsdal Museet: 180 NOK, gyerekeknek 11 éves korig ingyenes

Lomi fatemplom:110 NOK, gyerekeknek ingyenes

Romsdal Gondola: Retúr jegy 625 NOK, gyerek 335 NOK, egy irányba 405 NOK, gyerek 245 NOK.

Síugrósánc felvonó: 80 NOK (Csak retúr jegy van.)

Kilátás az épületből odafent + 20 NOK

Maihaugen: 205 NOK, gyerek 85 NOK

Galdhoppigen útdíj: 150 NOK

 

Közlekedés: 

Komp: 130,50 NOK/út (rendszámleolvasós rendszer)

Útdíj (E6-os út) oda-vissza: 545,03 NOK

Taxi: 8,5 km = 264 NOK

 

Étel:

Pizza: 259 NOK-388 NOK

Jégkrém: 10 NOK

 

Oldal: Jávorszarvas a szomszédban (Norvégia)
Bea weboldala - © 2008 - 2026 - irix.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat